Stájn Emma: Kőbölcső

"Azt, hogy felvállaltuk őt, nem lehet meg nem történtté tenni, így aztán szinte mindegy, hogy megy vagy marad, mert bármit teszünk is, örök nyomot hagy bennünk."

Stájn Emma: Kőbölcső (Libri kiadó, 2021)

A könnyedebb olvasmányok után egy vékony kis kötet, amire igazán illik, hogy "kicsi a bors, de erős"... A téma kevésbé könnyed már nem is lehetne: igaz történet (nevelő)szülőségről, traumákról, bántalmazásról, a gyerekek valós igényei és szükségletei fölött szemet hunyó emberekről és rendszerekről... Ugyanakkor a kis könyvecske a nehéz, megrendítő témája, mondanivalója dacára mégis csak úgy olvastatja magát: faltam az oldalakat, egyszerűen nem lehetett letenni. Pontosan ugyanezt tapasztaltam az Egyasszony vagy az Akiknek két anyja van esetében is, amiket szintén nemrég olvastam. Úgy tűnik, újra és újra ilyen hatással vannak rám (és nem csak rám!) ezek a kendőzetlen, őszinte, hiánypótló beszámolók.

Már csak e két utóbbi műnek a hatása miatt is nagyon-nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, örültem a megjelenésének, és amint tudtam, lelkesen be is szereztem. De még az előzetes elképzeléseimmel, eddigi olvasmányélményeimmel együtt is nagyon meglepett, hogy mekkora hatással volt rám a könyv.

A könyvről:

Egy Németországba kivándorolt magyar család. Elhivatott szülők, akik szeretnének többet együtt lenni a gyerekeikkel, nem csak a munkának-karriernek élni. Egy új kihívást, otthon is végezhető feladatot kereső édesanya, aki Magyarországon sokáig gyermekvédelemmel foglalkozott, Németországban pedig súlyosan traumatizált, menekült családoknak segít a beilleszkedésben, abban, hogy új életet kezdhessenek. Egy felmerülő lehetőség, ami pont nekik valónak ígérkezik: a nevelőszülőség. Egy összetartó, az új kihívást lelkesen felvállaló család. Egy szakember, aki úgy gondolja, tudja, mibe vág bele, és azt hiszi, olyan szerepre jelentkezik, amivel mindenki jól jár: ők is, a rendszer is, és a hozzájuk kerülő gyermek is.

Egy új jövevény: egy kinézetre tündéri, angyali, szőke, kék szemű, kétéves kislány - aki azonban magával hozza súlyos traumáit, melyektől képtelen szabadulni, mivel az állam és a rendszer úgy látja jónak, ha a gondozására nem képes, szerfüggő anyja folyamatos kontaktban maradhat vele, mit sem törődve a nevelőszülők véleményével, tapasztalataival. Állandó hisztirohamok és kényszeres evés/csimpaszkodás/kisajátítás, ami az egész család életét megmérgezi. Egy magyar család és egy ukrán nő a lányával Németországban: mind bevándorlók, mind kívülállók, mind új, jobb otthonra/életre vágyók, akik még egymás nyelvét sem beszélik - semmilyen értelemben.

És egy új trauma: egy iskolai, gyermekek közti szexuális zaklatás esete és botránya, amiről mintha a Stájn családon kívül senki sem akarna tudomást venni, mindenki csak a szőnyeg alá akarná söpörni, az áldozatokkal (köztük a nyolcéves, magyar bevándorló kislánnyal) mit sem törődve...

Hányfelé tud szakadni egy édesanya? Meddig lehet elviselni az elviselhetetlent? Mit lehet tenni a közönyös emberekkel, egy közönyös rendszerrel szemben? Mennyire lehet magunk mögött hagyni a problémáinkat, és mi elől nem lehet menekülni?

Olvasói reakcióm/gondolataim:

Gondban voltam azzal, mit is mondhatnék erről a kötetről, hiszen röviden és tömören annyi a véleményem: aki csak egy kicsit is nyitott rá, mindenképp olvassa el! Akár szülő valaki, akár nem, akár tud valamit az örökbefogadásról és a nevelőszülőségről, akár nem, akár elvágyik ebből az országból, akár nem. A szerző nem szépít vagy torzít, nem elriaszt vagy rábeszél, hanem "csak" mesél. Mesél a saját tapasztalatairól, életéről, családjáról, munkájáról. A valóságról, amivel nem csak a szakmán kívül, hanem még azon belül sem igazán akar szembenézni senki...

Stájn Emma saját szavaival (a köszönetnyilvánításból):

"Amikor nevelőszülővé váltam, hetekig bújtam a netet a valóságot hitelesen bemutató (szak)irodalom után kutatva, sikertelenül; így ezt a történetet hiánypótlásnak szánom."

Szerintem a kész mű pontosan az is, aminek a szerző szánta: hiánypótló kötet, amit mindenképpen érdemes elolvasni. De hogy ezen túl mit is írhatnék róla, az nehéz kérdés, hiszen alapvetően magáért beszél. Mit tehetnék én még hozzá?  Úgy gondolom, sok hasonló történetre, "bennfentes" nézőpontra lenne még szükség, hogy igazán érdemben beszélhessünk ezekről a kérdésekről.

És ez bizony nem csak a nevelőszülőségre igaz... Ezért hát úgy döntöttem, nem keresgélem tovább a megfelelően méltató szavakat, inkább megosztom a könyvhöz kapcsolódó egészen személyes, szubjektív gondolataimat ezen a téren.

A könyv olvasása közben ugyanis sokszor éreztem azt, hogy nagyon is ismerős nekem, amiről S. E. beszél. Hosszú évek óta figyelem az életemben több olyan ember munkáját, akik olyan területeken dolgoznak-dolgoztak, melyekről sokaknak vannak felszínes, sztereotip, elnagyolt, fekete-fehér elképzelései. Rajtuk keresztül megtapasztalhattam, hogy ezeknek a köztudatban élő képeknek bizony nem sok közük van a valósághoz. És itt most nemcsak a negatív, lekelező, elutasító ítélkezésre gondolok, hanem a rózsaszín, idealizáló, alapvetően jóindulatú, de végtelenül naiv és irreális, a bonyolult és szürke valóságról nem tudomást vevő leegyszerűsítésre is.

És önmagában az, hogy az emberekben nem él valós kép olyan szakmákról, amikbe nem láthatnak bele, még nem lenne nagy baj - viszont én magam is azt tapasztaltam, mint S. E., hogy sokan nem is akarnak szembenézni a valósággal. Hiába szembesülnek olyanokkal, akik tisztában vannak a valós viszonyokkal, inkább elhessegetik ezeket a tapasztalatokat, és megmaradnak a bennük élő irreális képnél. Ez borzasztóan frusztráló tud lenni, és senkinek sem segít. A másik meghallgatása, a nyitottság, az odafigyelés szerintem sokkal, de sokkal többre tud vezetni, bármilyen "passzívnak" állítja be az ilyen reakciót a köztudat; valójában nagyon is fontos, aktív erőfeszítés ez, amire érdemes törekedni.

 A könyv másik fő aspektusa egy szintén iszonyú nehéz és fontos téma [figyelem! potenciálisan felkavaró tartalom: gyerekek elleni-közötti szexuális erőszak], amiről muszáj lenne sokkal többet és sokkal nyíltabban beszélni, bármilyen "kényes" ügy. Egy olyan esetet látunk, ahol egy iskolából több alsós kisgyereket szexuális bántalmazás ért, méghozzá nem egy felnőtt, hanem egy másik, korukbeli gyermek részéről. Mert ez is megtörténhet, akár szembe akarunk nézni vele, akár nem. Ugyanakkor arra is rávilágít a kötetből Stájnék tapasztalata, hogy milyen bonyolult kérdés ez: mit is tehetnek a szülők egy ilyen helyzetben, mikor a tettes fiatalsága okán leginkább mindenki csak vállat von? Mi segítheti igazán egy gyereknek a feldolgozást? Honnan vesz át, tanul el ilyen erőszakos viselkedést egy kisiskolás korú elkövető? Miként lehet szülőként megbirkózni a ténnyel, miszerint a legszeretetteljesebb családi háttér sem garantálja, hogy egy gyerek tud/akar beszélni a vele történtekről?

Úgy gondolom, a kötet szépen rávilágít arra, milyen komplex lelki kérdések ezek. Hogy a szeretetteljes háttér soha nincs hiába, még akkor sem, ha szülőként tehetetlennek érzi magát az ember a világgal szemben. Hogy senki sem tudja mindentől megvédeni a gyermekeit, ám ez önmagában nem jelent szülői "kudarcot", mert még ezzel együtt is lehet a család biztos alap, ha megvan benne a szeretet, a törődés, a gondoskodás, az odafigyelés. Hogy kívülről senki sem láthat bele teljesen egy család dolgaiba, mások traumáiba és kapcsolataiba, hogy nincs két egyforma reakció, még a látszólag hasonló helyzetekben sem, itt is csak a meghallgatás és az odafigyelés lehet a kulcs. Hogy ami valakinek a feldolgozás eszköze, az másnak egyáltalán nem működik; ami valakinek segít, az mást bánt.

Ennek a másik oldala persze az, hogy a látszólag nagyon különböző helyzetből, háttérből is megtalálhatjuk egymás között a kapcsolatot, nem kell két szituációnak egyformának lennie ahhoz, hogy viszonyítási pont lehessen a másik felé. Így pl. miközben nálunk oly sokan ágáltak-ágálnak a menekültek ellen, a könyvben láthatjuk - méghozzá giccs- és sallangmentesen, mégis szívfacsaróan, torokszorítóan meghatóan -, hogy egy Németországban új otthont kereső magyar nőnek legalább ugyanannyit segítettek a felfoghatatlan borzalmak elől menekülő emberek, akikkel együtt dolgozott, mint amennyit ő nekik...

Megjegyzem, én személy szerint már csak ezért is tartom szörnyen problémásnak, hogy rengetegen dobálóznak túl könnyedén, retorikai-sokkoló-provokáló-meggyőző eszközként ezekkel a kemény, súlyos témákkal, amik oly sok ember életét érintik iszonyú fájdalmasan, traumatikusan - úgy, hogy közben nem veszik kellően figyelembe, milyen érzékeny, komplex ügyek ezek. Az erőszak bármilyen formáját elszenvedők és a velük foglalkozók, nekik segíteni próbálók szerintem többet érdemelnek ennél.

De persze mindez "csak" az én egyéni, szubjektív, több szempontból is külső, kívülálló olvasatom. Csak ismételni tudom, hogy ezt a könyvet bárkinek érdemes elolvasnia, aki csak egy kicsit is nyitottnak érzi rá magát. Itt is igaz, hogy ahány olvasó, annyi olvasat - és ez így is van jól. A probléma egyedül azzal van, ha valaki a könyv elolvasása, a kellő tájékozódás nélkül akar ítélkezni Stájnék történetéről, ilyen bonyolult, érzékeny témákról. Pedig óriási bátorság, belső tartás kellhet ahhoz, hogy valaki ennyire nyíltan beszéljen ezekről a dolgokról, mint az itt megemlített szerzők. Minden tiszteletem az övék, hálás vagyok az őszinteségükért.

Kapcsolódó, ajánlott könyvek:

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

Mártonffy Zsuzsa: Akiknek két anyja van

Adam Kay: Ez fájni fog

Tara Westover: A tanult lány

Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem

Polcz Alaine: Asszony a fronton

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok