Avagy: szó szerint letehetetlen olvasmányok
Egy amerikai házasság, Egyasszony, Szerelem sokadik látásra, A Closed and Common Orbit - történetek, amik úgy beszippantottak, hogy (legszívesebben) egy olvasásra befaltam (volna) őket
Az elmúlt időszakban több olyan könyvet is olvastam, amikről előre sejtettem ugyan, hogy érdekes, egyedi, jó kis olvasmányok lesznek - de azt nem is gondoltam volna, hogy gyakorlatilag egy-két olvasásra be fogom falni őket!
Mindegyiket szívből ajánlom bárkinek, egyik jobb, mint a másik, és szerintem külön érdekesség, hogy milyen sokfélék: van itt magyar és angol nyelvű regény; amerikai és brit sztori ugyanúgy, mint a hazai valóság; fordítás és eredeti nyelvű mű; súlyos kérdéseket boncolgató és könnyeden szórakoztató könyv; realitás és fantasztikum...
Ebből is látszik, hogy bármilyen műfajú-témájú-stílusú történet bizonyulhat lebilincselőnek, részben nyilván magától az olvasótól is függően. És persze remélem, hogy egy ilyen eklektikus válogatásban bárki megtalálhatja a neki való olvasmányt - akár valami komolyabbra, akár valami könnyedebbre vágyik ezekben a nehéz, bizonytalan időkben. Ráadásul mindegyik mű annyira egyedi, hogy nem is nagyon tudom, milyen másik könyvhöz hasonlíthatnám őket... Így még Könyvturistaként is kapóra jött ez a közös jellemző, ami összeköti őket!
Tayari Jones: Egy amerikai házasság
(Európa kiadó, 2019, ford. N. Kiss Zsuzsa)
"Nem hiszem, hogy vérségi kötelék a család; szoros kézfogással megteremtett
kör inkább."
Egyszerűen imádtam ezt a csodás könyvet, amiről már
többször is szót ejtettem a blogon, nem véletlenül. Jones regénye kitalált történet ugyan, de rengeteg ember mindennapi, bonyolult valósága van benne, annak összes nehézségével és szépségével, keménységével és boldogságával együtt. Dióhéjban azt mondhatnánk róla: egy fiatal, fekete, déli pár és családjuk-barátaik szemben az amerikai igazságszolgáltatás rideg, embertelen útvesztőivel...
Úgy gondolom, az "könnyen" adja magát, hogy az ember a könyv társadalmi vonatkozását, súlyosabb mondanivalóját hangsúlyozza - ugyanakkor szerintem a regény igazi velejét, a szívét-lelkét az emberi, egyéni kapcsolatok adják, amelyeket Jones annyira reálisan és komplexen ábrázol, hogy az hol gyönyörű, hol megrendítő, hol elgondolkodtató, hol megható, hol szívszorító, hol felemelő... Hol mindez egyszerre, az olvasó hátterétől, származásától, bőrszínétől teljesen függetlenül. Szerelem, barátság, család, szülő-gyerek kapcsolatok, generációs különbségek és traumák, álmok és elvárások, ambíció és realitás, tehetség és korlátok, vágyak és esendőség, a szív és az ész szava...
Igazi érzelmi hullámvasút, ami hitelesen tükrözi az emberi természetet - annak minden kiszámíthatatlanságával meg örömével-fájdalmával, balgaságával és bölcsességével egyaránt -, és a történet fordulataival együtt teljesen letehetetlenné teszi a könyvet. Jones egyszerre mutat be egy nagyon specifikus közösséget a mai amerikai délen, úgy, ahogy csak ő tudja, ahogy szerintem még nem láthattuk - ugyanakkor ezek az egyéni-családi történetek, emberi kapcsolatok annyira valósak, hogy pont ettől lesznek univerzálisak. És persze a társadalmi kérdésekre-problémákra is igaz, hogy az adott kontextuson kívül is relevánsak, elgondolkodtatóak lehetnek.
De Jones egy pillanatra sem téveszti szem elől, hogy nem szociológiai tanulmányt, pszichológiai elemzést vagy igazságszolgáltatási reformtervezetet ír - hanem egy lebilincselő történetet hétköznapi, komplex, nem tökéletes, gyakran ellentmondásos, hús-vér átlagemberekről, akik a helyüket-utukat keresik egy tökéletlen világban. A könyv alapvetően fiatal férfiakról és nőkről szól, akik próbálják megtalálni a sikert és a boldogságot az életben, miközben igyekeznek megbirkózni önmagukkal, a bonyolult családi problémákkal és az egyenlőtlen rendszer korlátaival-akadályaival. Azt hiszem, ezzel nagyon is sok olvasó tud azonosulni, a világ bármely pontján, bármilyen életkörülmények között.
Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
(Libri kiadó, 2014/2020)
"Nem baj, kislányom, ha így esett, tesszük a dolgunk. Igen. Tesszük a dolgunkat."
Érdekes módon pont azzal ajánlotta nekem valaki ezt a könyvet, méghozzá nagyon meggyőzően (éljenek soká a könyves barátnők!), hogy abszolút letehetetlen - de őszintén szólva akkor sem gondoltam volna, hogy nekem is annak fog bizonyulni, mint az látszik is a bejegyzésben, amiben először írtam róla. Azt hittem, túl nehéz ez a téma ahhoz, hogy egy ültő helyben be tudjam fogadni, meg bírjam emészteni. És mégis pontosan ugyanezt tapasztaltam én is: az első oldalaktól berántott a könyv, néhány nekifutásra el is olvastam. P.-N. É. olyan nyers természetességgel, olyan nyíltan és őszintén írta meg a történetét, hogy szerintem ettől ennyire letehetetlen.
Az embert áthatja az érzés, hogy egy olyan történetet olvas, aminek különböző variációi sokakkal megesnek, mégsem beszélünk róla, így ettől különösen kulcsfontosságúnak érződik ez az könyv. És végül mégsem csak a szomorúság vagy a fájdalom vagy a düh marad meg az olvasóban/olvasóval a történetből, hanem a szeretet, a kitartás, az erő, az összetartás, az emberség, a család, az élet szépsége és fontossága. Igen, minden tragédiával együtt ez a könyv csupa élet, és szerintem rengeteget tanulhatunk belőle, még akkor is, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy sosem kellett hasonló nehézségekkel szembenéznünk.
Ez a kötet is azok közé a művek közé tartozik, amiket én szívem szerint kötelező olvasmánnyá tennék. És az biztos, hogy mindenkinek el kéne olvasnia, aki döntéshozó vagy véleményformáló ilyen kérdésekben, legyen szó szülésről, abortuszról, anyaságról, abúzusról, szülőségről, egészségügyről, örökbefogadásról, fogyatékkal élőkről, gondozásról és gondoskodásról...
A könyvből monodráma is született, amiről szintén csakis jókat hallottam. Személy szerint a könyv elolvasása után úgy érzem, hogy az nekem talán még mindig egy kicsit sok lenne, de ha bárkinek van/lesz lehetősége megtekinteni, biztosan érdemes fontolóra venni! Magát a könyvet pedig csak ajánlani tudom, még azoknak is, akik hozzám hasonlóan kicsit ódzkodnak az ennyire kemény, felzaklató témáktól - bárhonnan is közelítik meg ezeket a kérdéseket. (De ha érdemben hozzájuk akarnak szólni, akkor pláne, mindenképpen!) Nem könnyű olvasmány, de rengeteget adhat az olvasónak - ilyen nehéz időkben talán még annál is inkább, mint általában.
Rachel Winters: Szerelem sokadik látásra
(General Press kiadó, 2020, ford. Ács Eleonóra)
"A romkomok reményt adnak az embereknek, amikor a legnagyobb szükségük van rá... Szív van bennük, meg mondanivaló, és segítenek az embereknek... Egy jó összetalálka azt mutatja meg, hogy egyetlen pillanat alatt minden jobbra fordulhat."
A romantika mellett fontos szerepet kapnak benne egyéb témák és kapcsolatok is, ez nekem mindig nagy pozitívum egy szerelmes regényben. A főszereplő, Evie, nemcsak a hepiendet hajkurássza, hanem a munkájában is igyekszik helyt állni, próbálja egyeztetni gyerekkori álmait a reális lehetőségekkel, fontos neki a családja és a baráti köre, szeretné sínre tenni az életét. Az ilyen részletektől szerintem a romantika is reálisabb, és ez a könyv irtó ügyesen eltalálja a "szórakoztatóan mesés + hihetően reális" egyensúlyt, legalábbis (szerény) véleményem szerint.
Mivel maga a regény is egy romantikus komédia forgatókönyvének megírásáról szól, a történet keretein belül is felmerülnek olyan kérdések, mint a kreativitás, tehetség, ihlet, motiváció kontra biznisz, határidők, elvárások, munka, ambíció; klisék, trópusok kontra újítás, meghökkentés; látszat kontra őszinteség; realitás, cinizmus kontra romantika, fantázia, optimizmus; a történetek ereje és szerepe kontra a hétköznapi élet; kapcsolatok a fikcióban/valóságban... Csupa érdekes, elgondolkoztató kérdés, mindez egy jópofa, lendületes, mókás sztoriban.
Az a fajta romkom, amit ugyanúgy ajánlanék mind a műfaj rajongóinak, mind olyanoknak, akik általában nem szoktak ilyen sztorikat olvasni-nézni, viszont valami könnyedebb-humorosabb olvasmányra vágynak. A humor nyilván irtó szubjektív dolog, de nálam nagy szó, ha hangosan fölnevetek egy könyvön - márpedig ez a regény újra és újra ilyen reakciót váltott ki belőlem. Szóval, ez az írónő tényleg tud valamit, és egy ilyen szuper debütáló regény után nagyon kíváncsian várom, hogy Winters mivel rukkol elő legközelebb!
Becky Chambers: A Closed and Common Orbit
(Wayfarers #2, 2016)
"Just because someone goes away, doesn't mean you stop loving them."
("Attól még, hogy elveszítünk valakit, az iránta érzett szeretetünk nem ér véget.")
Közben mégis realista, nem naivan vagy "rózsaszín szemüvegen" keresztül szemléli a világot, hanem tudomást vesz a rosszról, és nem garantálja a "hepiendet" sem; csak épp nem hajlandó mindent sötéten, negatívan, beletörődőn látni. Ez a fajta szemlélet nekem úgy általában, alapból is nagyon szimpatikus, közel áll a szívemhez, a jelenlegi helyzetben pedig különösen jólesett valami ilyet olvasni. Chambers karaktereiről mindig el lehet mondani, hogy nagyon "emberiek" a maguk sokféleségében, komplexitásában, esendőségében, makacsságában, kudarcaiban, kitartásában stb. - miközben gyakran még csak nem is emberi lényekről beszélünk...
Szerintem pont ettől igazán jó a legjobb fantasztikum: hogy valójában a hétköznapi "szürke" realitásról szól, a mondanivalóját színes-mesés történetekbe/környezetbe csomagolva, ami egyrészt nagyon szórakoztató és izgalmas tud lenni, másrészt talán így jobban át is jön az üzenet - épp azért, mert pont ennyivel "arrébb" van az olvasó valóságától... (Legalábbis ez a Könyvturista-teória, de persze ahány olvasó,
annyi olvasat!) Mindenesetre az külön érdekesség, hogy a Wayfarers sorozat első része annak idején még a Women's Prize for Fiction hosszúlistájára is felkerült, szerintem teljesen megérdemelten.
Chambers is olyan szerző, aki egyetlenegy történet keretén belül képes összetörni, aztán szépen újra összeforrasztani az ember szívét. A Wayfarers négy kötetéből eddig kettőt olvastam, és bevallom, bizony mindkét regény megríkatott - mégis azt mondanám, hogy végeredményben nem szomorú, hanem szép és lélekemelő olvasmányok. Nem világmegváltó hősökről szólnak, és nem is az egész univerzumot megrengető eseményekről; sokkal inkább olyan, mintha egy sci-fi sorozat mellék- és háttérszereplőit látnánk, ám ezúttal ők kerülnek a középpontba, az ő történetük kapja meg a kellő hangsúlyt, egy kicsit "körülöttük forog" a világ. Hiszen tulajdonképpen mindannyian egyszerre vagyunk "jelentéktelen kis porszemek" az univerzumban, és ugyanakkor a magunk egyediségében mégis jelentősek, egyszeriek, megismételhetetlenek. Nyilván nézőpont kérdése, ki hogyan áll ehhez, de nekem végeredményben ez is szép, vigasztaló gondolat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése