Mi jár (éppen) egy könyvturista fejében?
Random kalandozás a gondolataim között - az olvasáson innen és túl...
Ezúttal: egy könyvturistai vallomás az olvasási szokásaimról, egy nagyon jó, de keserűen aktuális olvasmány, egy különleges alkotó és egy érdekes új megjelenés
Az őszinteség jegyében (ha már egyszer ez az én kis blogom-birodalmam, ugye, hát legyen tényleg önazonos!) tartozom egy kis vallomással az olvasási szokásaimról (ki tudja, hátha más is jár hasonló cipőben): tény, ami tény, szerintem még mindig kicsit túl sok mindent olvasok egyszerre... Itt elkezdek egy könyvet, ott egy másikat, amott egy harmadikat, meg még egyet, aztán szépen felgyűlnek a párhuzamosan olvasott kötetek, pedig ez azelőtt nem volt ennyire jellemző rám. Úgy tűnik, ezen a pandémiában felvett szokásomon egyelőre nem bírok felülemelkedni.
Persze addig jó, amíg olvasok, és szépen sorban ki is olvasok könyveket, úgyhogy komolyabb problémáról nyilván szó sincs, csak érdekes megfigyelni, hogyan változnak az ember olvasási szokásai. És úgy alapvetően örülnék, ha kissé úrrá tudnék lenni az elkezdett kötetek kavalkádján... Hiába, túl sok a jó könyv, és túl nehéz ellenállni nekik! Még ahhoz sincs türelmem, hogy befejezzek egyet, már bele is vágok a következőbe.
De azért rendületlenül dolgozom az ügyön, mert úgy érzem, erre is igaz - legalábbis nekem, ez nyilván nagyon szubjektív! -, hogy a kevesebb több, és szeretném kicsit csökkenteni a párhuzamosan olvasott kötetek számát. Lehet nekem drukkolni: ami késik, nem múlik!
Viszont a jelen helyzetben, az aktuális hírek és történések tükrében egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy emiatt még mindig olvasom a világhírű, díjnyertes izraeli szerző és egyben hosszú évek óta elkötelezett, szókimondó békeaktivista David Grossman: Futni valakivel c. regényét - miközben elszörnyedve és szomorúan figyelem az izraeli eseményeket... Ugyanakkor nem is tudom, mit mondhatnék, hogy érdemben kommentáljam ezt az egész helyzetet, ennyi fájdalmat, szenvedést, erőszakot, pusztítást és áldozatot - aminek még messze nincs vége. Mert elemezgethetjük akárhogyan, akármelyik oldalról a szituációt, ami történik, az akkor is tragédia. Katasztrófa. Iszonyat. Az erőszak évtizedek óta húzódó ördögi köre, ami újra és újra ugyanide vezet. Ez letagadhatatlan.
Csak kívánni tudom, teljes szívemből, hogy bár sokkal, de sokkal többen hallgatnának az olyan emberekre, mint Grossman (nem pedig bármiféle demagógiára) - aki a saját fia elvesztése után sem hagyta, hogy a bosszú vagy a gyűlölet extrémizmusa-propagandája vezérelje, hanem a békére (nem pedig a dominanciára-diadalra) való törekvés mellett kötelezte el magát, rendületlenül. Nem naiv idealista, nem kínál egyszerű, rózsaszín ideálképpel kecsegtető megoldást, de vallja, hogy az erőszak, a megszállás, a terror, a félelem, a kilátástalanság, az állandó konfliktus nem folytatódhat. Hogy erkölcsi kötelesség megtenni minden létező erőfeszítést a béke érdekében: ugyanúgy küzdeni érte, sőt még jobban, még makacsabbul, még kitartóbban, mint a harcokban-háborúkban a túlélésért, a fennmaradásért. Hogy muszáj a másik felé fordulni, törekedni a dialógusra, nemcsak az extrém fanatikusokat látni, hanem mindenki mást is, az ártatlan, hétköznapi átlagembereket, akik csak az életüket akarják élni - és végül mindig a legnagyobb árat fizetik meg.
Grossman beszédeiben, cikkeiben, esszéiben elutasítja az extrém nacionalizmust, a rasszizmust, a vallási fanatizmust és minden egyéb kirekesztő, erőszakos hozzáállást, ugyanakkor ékes példája annak, hogy egy adott rendszerrel szembeni kritika nem ellentétes a hazaszeretettel, sőt. Az elvakult leegyszerűsítés helyett nyíltan felvállalja komplex érzéseit-véleményét, nem mint gyászoló édesapa vagy mint közszereplő, hanem mint izraeli átlagpolgár. És mindeközben alkotóként remek könyveket ír, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, nem bármiféle ideológiát hangoztatva, hanem egyszerűen a mindennapi életből merítve. Vettem már ajándékba Zsiráf, és irány az ágy! c. mesekönyvét, és egyelőre nem érkezett rá panasz; a Futni valakivel pedig nagyon-nagyon tetszik nekem, csakis a fent említett okból nem olvastam még ki (túl sok jó könyv, túl kevés idő), de azt máris elhatároztam, hogy mindenképpen szeretnék még olvasni Grossmantól.
A Futni valakivel jeruzsálemi fiatalokról szól, és az a fajta ifjúsági regény, ami felnőtt fejjel is nagyon élvezetes, elgondolkodtató. Az eredetileg 2000-ben megjelent könyv, amiből filmadaptáció is készült, nem politizál vagy prédikál a közönségének, "csak" hétköznapi kamaszokat mutat be, akik az útjukat, helyüket keresik a világban. A regény nem geopolitikai konfliktusokat tárgyal, nem valamiféle szirupos tanmese, hanem az egyszerű átlagemberekről szól, a maguk örömével, bánatával, drámáival, kapcsolataival.
Grossman legújabb regénye nemrég jelent meg nálunk, Csak játszik velem az élet címmel. Többgenerációs családregény, ami a fülszöveg szerint "a transzgenerációs traumák természetét, történelem és egyéni sors összefonódását, a döntések visszavonhatatlanságát és a megbocsájtás erejét tárja az olvasó elé - morális ítélkezés nélkül, hitelesen". Hát, ez aztán igazán nekem való olvasmánynak hangzik, remélem, egyszer erre is sort tudok keríteni.
Már csak utol kéne érnem magam az összes többi olvasmányommal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése