"Volt azon a télen egy pillanat. A szőnyegen térdeltem, hallgattam, amint Apa bizonygatja, hogy Anya elhivatott gyógyító, mikor elakadt a lélegzetem, és úgy éreztem, mintha elhagytam volna a testemet. Már nem láttam a szüleimet, a nappalit. Egy felnőtt nőt láttam, önálló tudattal, saját imáival, aki nem kuporodik többé gyermekként az apja lába elé."
"A pajta mellett veszteglő piros, kiszuperált vasúti kocsi tetején állok."
Miről szól?
Tara Westover önéletrajza egyetlen fiatal, amerikai nő történetén keresztül sok-sok mindenről szól: olyan szép, szívmelengető, fontos dolgokról, mint a család, hit, szeretet, tanulás, feminizmus, elvágyódás, fejlődés, útkeresés, kitartás. És olyan szomorú, szörnyű, felháborító dolgokról is, mint a fanatizmus, családon belüli erőszak, elnyomás, kirekesztés, valóságtagadás, lelki terror. Tara felnövésének és önmagára találásának, saját útja meglelésének története ugyanannyira szól őróla és a családjáról, mint arról az alapvető emberi kettősségről, amivel ugyanúgy képesek vagyunk a legrosszabbra, ahogy a legjobbra is.
Tara a társadalomtól szinte teljesen elzártan nőtt fel, Idaho hegyei között, szűk családjával, ahol fanatikus mormon apjuk volt az abszolút úr a háznál. A megszállottan a világvégére készülő, roncstelepet fenntartó férfi nem bízott semmiféle állami intézményben, így gyermekei soha nem jártak sem orvosnál, sem iskolában. Megengedte, hogy a felesége füvesasszonyként és bábaként dolgozzon a környéken (mivel a hozzájuk hasonló, a társadalomtól elzárkózott családok szintén nem akartak orvoshoz fordulni vagy kórházban szülni), arról viszont szó sem lehetett, hogy a lánya tanuljon, vagy bármi más munkáról álmodozzon, mint amiben a szüleinek besegített. Nem létezhetett számára más jövőkép, mint a férjhez menés, a gyerekszülés, a teljes engedelmesség minden férfinak az életében, legyen szó az apjáról, a fivéreiről, a leendő férjéről. A szülei arra nevelték, hogy ne gondolkodjon, csak fogadja el, amit mondanak neki, és kész, mert egy nőnek ez a dolga.
A lány látott ugyan némi ellenpéldát a "városi" rokonainál - akik szintén mormonok voltak ugyan, de korántsem annyira fanatikusak, mint az apja -, ám azok hiába ajánlották fel, hogy magukhoz veszik, annyira beléje ivódott mindaz, amit a szülei ráerőltettek, hogy rettegett a változástól, a családja szeretetének elvesztésétől. A személyiségén, eszén és tehetségén viszont nem tudott változtatni: igenis önálló gondolkodású, értelmes kamaszlánnyá cseperedett, akit hiába nem hagytak volna tanulni, felcsipegette a tudást a fivérei tankönyveiből, mivel nekik legalább megengedték, hogy magántanulóként leérettségizzenek, ha akarnak, a jobb munka reményében. Néhány bátyja kedvet kapott a továbbtanuláshoz is, és otthagyták a család elnyomó körét, így egyikük Tarát is erre buzdította, látva, hogy a húga milyen tehetséges. Tara végül minden akadállyal szembeszegülve bekerült előbb a mormon Brigham Young Egyetemre, majd ösztöndíjjal eljutott egészen a Cambridge-i Egyetemig, ahol doktori fokozatot szerzett.
Családjával való kapcsolatát végül mégsem önmagában az tette tönkre, hogy elhagyta az otthonát, és "a tanult lány" lett belőle, hanem az, hogy nem akarta többé elhallgatni a fizikai és érzelmi abúzust, amit az egyik bátyjától elszenvedett. A szülei hallani sem akartak a problémával való szembenézésről, és a mai napig nem állnak szóba vele, mivel úgy gondolják, megszállta a gonosz, ezért fordult el tőlük, és az általuk képviselt egyetlenegy, szent és sérthetetlen, vitathatatlan "igazságtól". Tara azonban pontosan azt tanulta meg, hogy a világ, az élet, a legtöbb fontos dolog sokkal, de sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, semhogy egy önjelölt próféta csak úgy kinyilatkoztathatná az egyetlenegy igazságot mindenben. Tanulmányai visszavonhatatlanul megváltoztatták, így már sosem lesz újból a szülei szavát gondolkodás nélkül elhívő és követő kislány. Ő már egyszer és mindenkorra "a tanult lány".
Hogy tetszett?
Imádtam ezt a könyvet, IMÁDTAM! A szó szoros értelmében letehetetlen, csak úgy faltam az oldalakat. Komolyan mondom, szerintem mindenkinek el kéne olvasnia, mert biztos vagyok benne, hogy bárki talál benne valamit, ami egyenesen őhozzá szól. Sőt, egy ideális világban ilyen könyveknek kellene kötelező olvasmánynak lenniük, mert ebből aztán nemcsak gyerekek, hanem szülők és tanárok is rengeteget okulhatnának. A döntéshozókról és vallási vezetőkről már nem is beszélve... Mert lám, nesze nekünk "hagyományos keresztény nemi szerepek", ahogy azt Tara Westover szülei és a közösségük tagjai látták. De még a hozzájuk képest "nyitott" és "toleráns" Brigham Young Egyetem is roppant konzervatív értékeket képvisel, így pl. a feminizmus ott is szitokszónak számít, és míg Tarát a tanárai a mesterdiploma megszerzésére buzdították, a vallási vezetők inkább afelé terelték, hogy menjen férjhez, és szüljön gyereket.
A fenti leírás nagyjából átadja ugyan, miről szól a könyv, ám azt meg sem közelíti, milyen olvasmányos, lebilincselő, elgondolkoztató és megrendítő. Westover stílusa egyszerűen elképesztő, el sem hiszem, hogy ez az első könyve! Tisztán és világosan, mégis megindító szépséggel tud beszélni roppant bonyolult érzésekről és élményekről, végig olyan, mintha mi is ott volnánk vele, vagy mintha egy kedves barátunkért szorítanánk (hiába tudhatjuk nagy vonalakban, hová fut ki a története). Ráadásul csupa-csupa empátia, ahogyan ír: világosan érezhető a szeretet abból, ahogy a családjáról beszél, és a jó tulajdonságaikat, a kedves emlékeket ugyanúgy felidézi, mint a borzalmas bántásokat és a rémes, traumatikus pillanatokat. Már a könyv legelején gondosan hangsúlyozza, hogy nem a mormon vallás vagy a hívők ellen akar kirohanni, hiszen több olyan hívő mormon akadt, aki segítette őt élete során - ugyanakkor világosan ábrázolja, hogy a vallás nem lehet mentség az elnyomásra, az abúzusra, a fanatizmusra.
Engem például nagyon elgondolkodtatott, hogy egy olyan hely, mint a mormon Brigham Young Egyetem, egy olyan lánynak, mint Tara, egyszerre jelentette a menekülést az otthoni körülmények közül, ugyanakkor egy újabb kalitkát is, ahonnan szintén ki kellett törnie, hogy tényleg, igazán kiteljesülhessen, önmagává válhasson. Nem könnyű az efféle kettősséget átlátni és átadni, Westovernek mégis remekül sikerült: képes ékesszólóan megfogalmazni és érzékeltetni a háláját mindazért, amit kapott, ugyanakkor nyíltan megfogalmazza a kritikáit, miért érezte továbbra is bezárva magát, és az indokait arra, hogy miért kellett továbblépnie. Jó lenne, ha sokkal, de sokkal többen megértenék, hogy a dolgok bizony sokszor ilyen bonyolultak, és nem akarnának mindent fekete-fehéren látni, ábrázolni. Szerintem Westover memoárja ebből a szempontból egészen példamutató.
Ugyanígy igyekszik nem elítélően vagy lenézően viszonyulni a szülei hegyi életéhez, hanem nagyon is értékeli a kitartásukat és egyéni boldogulásukat, az összetartó kis közösségüket - ez azonban nem tartja vissza attól, hogy reálisan lássa a hibáikat, makacsságukat, valóságtagadásukat, fanatizmusukat. A családon belüli erőszakot - természetesen és nagyon helyesen - elfogadhatatlannak tartja, és ha már vele megesett, szerette volna elkerülni (sajnos hiába), hogy a bátyja feleségével, gyermekeivel is megtörténjen. Nem köntörfalaz, milyen nehéz volt feldolgoznia, hogy a családja inkább őt ítéli el, amiért nyíltan megoldást akart keresni, ahelyett, hogy szembenéztek volna ezzel a súlyos problémával; de abban is példát mutat, hogy egy ilyen kérdésben nem köthetett kompromisszumot, nem söpörhette szőnyeg alá a valóságot. Szintén példamutatónak találom, ahogy nyitott maradt a családja felé, de meghúzta a határait, és nem hajlandó bűnösnek tekinteni magát, amiért kimondta az igazat, még ha az nem is egyezik a szülei által elfogadott igazsággal.
Úgy gondolom, mindez jól illusztrálja, hogy a tanultság, műveltség sokkal többet is jelenthet, mint pusztán tények és adatok bemagolását. Lám, Westover esetében nemcsak az a fontos, mi minden tudást sajátított el, hanem az is, milyen kérdésekre kapott választ, amikkel régóta birkózott, illetve milyen újabb kérdései merülhettek fel, amiken önállóan gondolkodhatott. Megtalálhatta önmagát felnőtt nőként, nem kellett egy előre kijelölt utat, szerepet követnie. Szembenézhetett családi problémáival, még akkor is, ha ennek nem hollywoodi hepiend lett a vége, mert az élet már csak ilyen. De most már tényleg a saját életét éli, ami nyilván megért minden nehézséget.
Külön érdekesség volt a számomra, hogy mi minden jelentett neki nyitást a világra: a matematika tankönyvektől kezdve, A nyomorultak-on át, Bob Marley dalain keresztül, egészen a politikai cikkekig. Mert hát a "tudás" tényleg egy ilyen sokféle, sokszínű dolog, és szerintem már csak ezért is fontos volna, hogy senki elől ne legyen elzárva.
Mi hasonlót olvastam már?
Még hosszú-hosszú évekkel ezelőtt olvastam ezt a könyvet, és nagyon mély nyomot hagyott bennem. Lám, ha a megrögzötten patriarchális vallásos hitre épülő, csontkonzervatív értékekről beszélünk, akkor "a hagyományos zsidó nemi szerepek" ugyanolyan beszorítóak és károsak tudnak lenni, mint a keresztények.
Pearl Abraham regénye a saját életén alapul: akárcsak a regény hősnője, Rachel Benjamin, ő is egy haszid rabbi lányaként nőtt fel, roppant szigorú keretek és korlátozott lehetőségek között, amiből a tanulás jelentette számára a kiutat. Rachel története többek között azért is olyan érdekes, mert a beszűkült világából való kilépést olyan dolgok jelentik a számára, mint a könyvtárból titokban hazacsempészett romantikus regények olvasása, vagy az úszómesteri tanfolyam elvégzése. Hiszen ezekkel is rengeteg mindent tanul a világról, amire a saját közösségén belül, annak szabályaihoz igazodva nem lenne rálátása. Keservesen megharcol azért, hogy kivívja magának a boldogságot, az önálló élethez és döntésekhez való jogot, és ez az út szintén nem a hollywoodi hepiendhez vezet, a történet ennél sokkal komplexebb és hitelesebb.
Abraham regénye fontos bepillantást enged egy amerikai haszid közösségbe, és felhívja a figyelmet arra, milyen fontos lenne hagyni mindenkinek, hogy szabadon kibontakozhasson, nem pedig rákényszeríteni olyan korlátokat, amik között akár össze is roppanhat. Az ilyen zsidó közösségek tagjai sokszor úgy érvelnek, hogy csakis ezzel a szigorú hagyományőrzéssel védhetik meg magukat a népükkel szembeni évezredes gyűlölettől és üldözéstől, az ehhez hasonló könyvek azonban joggal hangsúlyozzák, hogy az elnyomásra nem lehet elnyomás a válasz. Az olyan emberek, mint Abraham és Westover, talán nem fordulnának el a vallásuktól, a családjuktól és a közösségüktől, ha az nem lehetetlenítené és üldözné el őket pusztán azért, akik, amilyenek. Ez is olyan dilemma, amire csakis kölcsönös nyitottsággal lehetne választ találni, egyoldalú kirekesztéssel semmiképpen sem.
Mi hasonlót olvasnék még?
Mindezzel senki sem magát a vallást támadja, ahogy azokat sem, akiknek megfelelnek az úgymond hagyományos, régimódi szerepek: ha őket boldoggá teszi, éljék úgy az életüket, ahogy nekik tetszik. A baj ott kezdődik, ha mindezt rá akarják erőltetni olyanokra, akiknek ez nem jó, és nem akarják elfogadni, hogy más választási lehetőségek, egyéb életutak is léteznek, mint amit ők helyesnek látnak. A vallás, a hit nem lehet indok arra, hogy testileg-lelkileg bántalmazzanak, megtörjenek miatta gyerekeket és felnőtteket.
Én úgy gondolom, az ilyen könyvek segíthetnek jobban megértenünk egymást, nyitnunk a számunkra idegen dolgok felé, felvetni a nehéz kérdéseket és dilemmákat, amikkel muszáj szembenéznünk. Akár vallásosak vagyunk, akár nem. Akár feministának valljuk magunkat, akár nem. Akár mi magunk is nevelünk gyereket, akár nem. Pláne most, amikor olyan sokan igyekeznek valódi problémamegoldás helyett direkt feszültségeket szítani, különböző táborokat egymásnak ugrasztani. Pedig, mint ezek a könyvek is mutatják, a megértéssel, a nyitottsággal, az információszerzéssel, a gondolkozással sokkal többre juthatunk, mint a vakbuzgó, elzárkózó fanatizmussal.
Én mindenesetre nagyon hálás vagyok, amiért vannak ilyen emberek, akik ekkora nehézségeken keresztülmenve efféle érdekfeszítő, lebilincselő, megrendítő, elgondolkodtató műveket alkotnak, amikből mindannyian sokat tanulhatunk, ha nyitottak vagyunk rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése