Avagy: az én testem, az én döntésem, az én életem, az én könyveim
Vannak kérdések, amiket állandóan aktuálissá tesznek a politikai-vallási-ideológiai különbségek, helyi és világszinten egyaránt, így mindenkinek fontos lenne tájékozódni, olvasni róluk - nőknek, férfiaknak, idősebbeknek, fiatalabbaknak, szülőknek, egyedülállóknak stb.
Tehát íme, néhány régi és új kedvencem, amik aktuálisak maradtak, maradnak még évek, évtizedek múltával is: az orvosi memoártól kezdve a feminista disztópián át a legkisebbeknek való felvilágosító képregényig.
Örök kérdések és örökzöld olvasmányok
Az előző bejegyzésekben arról írtam, hogyan válhat meglepően relevánssá az ember egy-egy adott olvasmányélménye az aktuális történések, hírek, események kapcsán. Ezúttal pedig néhány olyan könyvet veszek sorra, amiket ugyan régebben olvastam, mégis naprakész olvasmányok lehetnek bármikor, mert igazi örökzöldek, amiket jó szívvel ajánlanék bárkinek - igen, még azoknak is, akik önkényesen meg akarják határozni, hogy mások mit tehetnek a testükkel és az életükkel (sőt talán pláne nekik). Mert sokszor még a döntéshozókról is nyilvánvaló, hogy a legalapvetőbb tényekkel sincsenek tisztában. Pedig úgy aztán végképp nem kéne másokról, mások fölött ítélkezni...
A legkényesebb témák terén csakis odafigyeléssel, megértéssel, nyitottsággal és egymás tiszteletben tartásával juthatunk előre. Azzal semmiképpen, ha előítéletesen, erővel próbáljuk az akaratunkat a másikra kényszeríteni. Márpedig a könyvek rengeteget segíthetnek akár magunk, akár mások, akár a világ empatikus megértésében.
A terhességgel, szüléssel, anyasággal kapcsolatos kérdésekben rengetegen ítélkeznek csakis az érzelmeikre hagyatkozva, a tények és fontos ismeretek hiányában, ráadásul mások magánéletét a legkevésbé sem tiszteletben tartva. Szerintem az olvasás abban is sokat segíthet, hogy ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket ilyen komplex ügyekben, és ne hagyjuk, hogy túlzottan befolyásoljon minket az öncélú, szándékosan elnagyolt retorika.
És ígérem, a nehéz, bonyolult téma dacára mindegyik könyv remek olvasmányélmény: önmagában is lebilincselő, szórakoztató, fantasztikus mű, sok-sok fontos mondanivalóval. Bizonyítják, hogy nagyon is lehet úgy írni ezekről a kérdésekről, hogy kortól, nemtől és beállítottságtól függetlenül minden olvasó találhasson neki való történetet: legyen az egy fiatal orvos keserédes naplója egy kórház szülész-nőgyógyászati osztályának mindennapjairól, egy elnyomott nő disztópikus meséje egy olyan jövőről, ami nem tűnik se túl távolinak, se túl irreálisnak, vagy épp a legkisebbek számára is jól érthető képregény az emberi testről és testiségről.
Egy muris memoár
Szívből jövő, őszinte visszatekintés egy olyan embertől, aki mindenét beleadta a munkájába, de végül nem bírta tovább, és otthagyta. Így hát végigkövethetjük a kezdeti naiv lelkesedéstől a rendületlenül, makacsul kitartó igyekezeten át egészen a teljes, visszavonhatatlan megcsömörlésig, és nem hiszem, hogy akadhat olvasó, aki ezek után ítélkezhetne akár Kay, akár bármely más pályaelhagyó fölött.
Csupa humorral és szívvel, de reálisan, rózsaszín szemüveg nélkül mutatja be nekünk a kórházi munka mindennapjait, az életmentő sikereket, a bizarrabbnál bizarrabb, szinte hihetetlen helyzeteket, a kész csodákat és a felfoghatatlan tragédiákat egyaránt. Úgy gondolom, kötelező olvasmány lehetne bárkinek, aki gyerekvállaláson-szülésen gondolkozik, minden, de minden egészségügyi vagy politikai döntéshozónak és vallási vezetőnek, illetve akárkinek, aki az élet védelmét hangoztatja. Mert ezek azok az életek, amikről sokszor nem beszélünk: a lehetetlen döntésekre kényszerülő szülők, a lehetetlen testi-lelki fájdalmakat elszenvedő páciensek, a lehetetlen körülmények között dolgozó emberek, a lehetetlen kompromisszumokat (egy bizonyos pontig) megkötő rokonok, barátok, párok.
Véresen komolyan mondom, hogy ez az egyik legeslegviccesebb könyv, amit valaha olvastam, miközben olyan mély emberséggel beszél a legkeményebb, legkényesebb tabutémákról, hogy azzal egészen közel hozza azokat az olvasóhoz. Olyan, mintha ott lennénk Adam mellett a kórházban, vagy tényleg egy barátunkat hallgatnánk, amint hol megrendítően kiönti nekünk a szívét, hol elképesztően, hihetetlenül vicces történetekkel szórakoztat. Tehát egyszerre könnyed, és nagyon is sokatmondó olvasmány.
És ha megtetszett, akkor még egy kis "ünnepi különkiadás" is van hozzá, további keserédes, humoros, megható, szívszorító történetekkel, amik az első kötetből kimaradtak: Mert szülni karácsonykor kell (Athenaeum kiadó, 2019, ford. N. Kiss Zsuzsa) Ezt is örömmel ajánlom - és persze nemcsak karácsonyra, hanukára vagy más téli ünnepre aktuális olvasmány, hanem egész évben.
Egy depresszáló disztópia
Atwood disztópiája elrettentő példa kellene, hogy legyen mindenkinek, aki nem gondolja át, hová vezethet, ha bármilyen alapon megvonjuk a jogot bárkitől, hogy önállóan rendelkezhessen a saját teste, a saját élete, a saját gyermekvállalása fölött. Bemutatja, milyen veszélyes a termékenységet, a gyerekszülést olyan módon kezelni, ami lehetővé teszi, hogy bekorlátozzuk más emberek életét. Mennyire visszaüthet, ha az "élet védelme" csak a magzatokra meg a kiváltságosakra vonatkozik, nem pedig minden, de minden embertársunkra, akár képesek/akarnak gyereket kihordani és szülni, akár nem. Pontosan attól lesz feminista írás, hogy egy nő sorsán, szemszögén keresztül azt mutatja be, mennyire káros ez az elnyomó rendszer mindenkinek, nemtől függetlenül. Hiszen a társadalmi egyenlőtlenségek azokat is könnyen börtönbe zárhatják, akik tévesen azt hiszik, megóvja őket, hogy följebb vannak a szigorú hierarchiában másoknál.
A könyv által felvázolt világban az a legfélelmetesebb, hogy nem tűnik se hihetetlennek, se elképzelhetetlennek, se távolinak. Elborzasztó, hogy ma ugyanolyan aktuálisnak érződik, mint az eredeti, 35 évvel ezelőtti megjelenésekor. Ráadásul Atwood semmi, de semmi olyan rémséget nem írt bele a regénybe, amire ne tudott volna példát hozni az emberiség addigi történetéből. Ez már önmagában is épp eléggé hátborzongató, de az még ijesztőbbé teszi a végeredményt, hogy a mai napig mindenféle szélsőséges ideológiai csoport akarja kisajátítani magának a könyv üzenetét - anélkül, hogy valójában megértenék azt. Önkényesen kiválogatják belőle azokat a részleteket, amik megerősítik az előítéleteiket, a többiről meg nem vesznek tudomást. Márpedig ez nem így működik.
Atwood pontosan arra figyelmeztet minket, hogy nem egyszerűsíthetjük le a társadalmi problémákat olyan fekete-fehér mentalitásokra, mint hogyan "kell" nőnek lenni, mi a férfi "dolga", ki milyen szerepre "született" stb. Muszáj egymást komplex, autonóm emberi lényekként kezelnünk, és tudomásul vennünk, hogy ha meg akarjuk óvni a lehető legtöbb életet, akkor nemcsak másoktól kell áldozatokat követelnünk, hanem magunknak is tennünk kell érte. Nyitottnak kell lennünk a bonyolult megoldásokra, amiket a bonyolult problémák igényelnek. Különben könnyen azon kaphatjuk magunkat - inkább előbb, mint utóbb -, hogy olyan disztópiában élünk, amiből már nincs visszaút.
A regényből még 1990-ben készült filmfeldogozás, illetve pár éve fut a történetből adaptált sorozat, valamint a közelmúltban Atwood egy másik regényt is írt ugyanerről a világról, Testamentumok címmel. (Jelenkor kiadó, 2019, ford. Csonka Ágnes) Mindez jól mutatja, mennyire aktuális a regény témája a mai napig, és úgy sejtem, hogy ez még hosszú-hosszú évekig így is fog maradni. Remélem, minél többen elolvassák, mert ugyan nem egy könnyed kikapcsolódás, de nagyon-nagyon elgondolkodtató, irtó érdekes és izgalmas, végig lebilincselő és kiszámíthatatlan, alapvetően meghatározó, abszolút felejthetetlen könyvélmény.
Egy klasszikus képregény kicsiknek
A svéd szerzőpáros képregénye örök klasszikus, zseniálisan dolgozza fel a témát úgy, hogy az a legkisebb korosztály számára is tökéletesen érthető legyen, illetve a felnőtteknek is segítsen, útmutatót adjon, hogyan lehet beszélni ezekről a kényes kérdésekről a gyerekekkel. Miközben Peti és Ida a kistestvérük születésére várnak, velük együtt végigvehetjük, hogyan is lesz a gyerek, mit jelent egy család kibővülése (és hány különféle család létezik), hogyan változik meg az ember teste a pubertáskorban, miért fontos egyrészt jól ismernünk a saját testünket, másrészt pedig tisztában lennünk a másféle anatómiával is. A könyv közérthetően, jól követhetően beszél a gyerekek nyelvén, de nem butítja le a témát. Ahogy a rajzok is világosan, a lényegre törően ábrázolják a legfontosabb tudnivalókat, anélkül, hogy csalókán leegyszerűsítettek volnának.
Gyerekfejjel izgalmas, szórakoztató, lebilincselő, érdekes olvasmány, felnőtt szemmel nézve pedig tündérien aranyos, lenyűgözően szókimondó és lényegre törő, tökéletesen összefoglalja a szükséges tudnivalókat. Remélem, hogy manapság több hasonló könyv is van a piacon, még frissebb, maibb, modernebb szemlélettel, de a Peti, Ida és Picuri szerintem remekül kiállja az idő próbáját. Nagy-nagy szükség van az ilyen felvilágosító könyvekre, és nemhogy védeni kéne tőlük a gyerekeket, hanem gondosan biztosítani kellene, hogy akadálytalanul hozzájussanak a megfelelő információkhoz.
Természetesen fontos, hogy ha vannak gyerekek az életünkben, akkor felelősségteljes, példamutató felnőttként az a dolgunk, hogy velük együtt olvassuk-nézegessük az ilyen könyveket, és alaposan beszéljük át az olvasottakat-látottakat, hogy mire egymaguk forgatják az ilyen olvasmányokat, vagy szembekerülnek hasonló tartalmakkal, akkor legyen mire építeniük. Semmiképpen ne hagyjuk őket magukra, hogy később egyedül kelljen halászniuk az információk zavaros, gyakran eltorzított tengerében, megfelelő háttér nélkül! Hiszen annak nagyon könnyen lehet nagyon rossz vége.
Nehéz lehet beszélni ezekről a dolgokról, pláne gyerekekkel, ám a megfelelő segédeszközökkel nem is olyan nagy ördöngösség, és bőven megéri az erőfeszítést. Mert a megoldás nem a tabu és a tiltás, hanem a tudás és tudatosság, a tájékozódás és tájékoztatás.
És végül, de nem utolsósorban: könyvturistás utószó
Tehát, összefoglalva: bármilyen nehéz is ezt sokaknak elfogadni, attól még, hogy mindenkinek joga van a maga hitbéli, erkölcsi meggyőződéséhez, az nem mehet mások döntési szabadságának rovására a saját életükkel kapcsolatban. Márpedig ami az én testemhez tartozik, az az én részem, az én életem, az én döntésem. És punktum. Ez nem lehet politikai pártállás vagy vallási ideológia kérdése - legalábbis nem lenne szabad annak lennie. Ráadásul bármit is diktálnak az elveink, akármi a saját meggyőződésünk, ügyelnünk kéne arra, hogy odafigyeljünk a másikra, ne ártsunk neki szándékosan vagy felelőtlenül (bármilyen jó szándék vezéreljen is). Muszáj megtanulnunk egymás mellett élni, alkalmazkodni másokhoz. És inkább arra illene figyelnünk, hogy mi magunk mit tudunk megtenni mások megóvásáért, segítéséért, támogatásáért, nem pedig csak másoknak kéne diktálni, hogy mit tegyenek vagy ne tegyenek.
Mert nem a leegyszerűsített válaszokat kéne ráhúznunk mindenkire, hanem el kellene fogadnunk, hogy vannak nagyon komplex dilemmák, amikben nincs olyan megoldás, ami mindig, minden körülmények között, mindenkinek jó lenne. Ezért inkább arra kellene törekednünk, hogy a maguk bonyolultságában lássuk át az egyes helyzeteket, az adott körülményeket figyelembe véve. Teret kellene hagynunk másoknak, hogy meghozhassák a nekik és a szeretteiknek legjobb döntést, nem pedig saját magunkból kiindulva kellene rájuk kényszerítenünk, ami szerintünk jó.
És mindez persze pláne hatványozottan igaz egy olyan nemzetközi krízishelyzetben, amiben jelenleg találjuk magunkat! Most aztán végképp nem azzal kéne foglalkozni, hogyan nehezíthetjük meg még jobban egymás életét, ugye...
Ezek a kérdések ráadásul mind összekapcsolódnak azokkal, amikről az előző bejegyzésekben írtam, hiszen a homofóbia, a transzfóbia és a szexizmus mind egy tőről fakad: ha nem értjük meg igazán egymást, ha nem vesszük tudomásul, milyen sokfélék vagyunk, akkor sokkal könnyebb elítélni és elutasítani a másikat, pláne, ha saját magunkkal sem tudtunk igazán tisztába jönni, dűlőre jutni. Ráadásul sokaknak könnyű vállat rándítani, tévesen azt gondolva, hogy ezek a dolgok nem őrájuk vonatkoznak - pedig az egyéni szabadság, a döntés joga, önmagunk autonómiája ugyanúgy mindannyiunkat érintő, kulcsfontosságú ügy, mint az, hogy milyen fontos tiszteletben tartanunk mások alapvető jogait, magánéletét, biztonságát. A saját szabadságunk nem mehet mások testi-lelki-jogi rovására. Na, igen, amilyen egyszerű ez, épp annyira bonyolult... Az viszont nagyon is szimpla és világos, egyértelműen tiszta sor, hogy a saját testemmel szabadon kell rendelkeznem, akár kiváltságos vagyok, akár nem, akár egyedülálló vagyok, akár nem, akár terhes vagyok, akár nem.
Mindenesetre úgy gondolom, a könyvek abban is nagyon hasznosak lehetnek, hogy személyesebbé, megközelíthetőbbé tesznek olyan témákat, amikről a saját életünkből kiindulva csak elvontan, távolságtartóan gondolkoznánk. A könyvek sem tudnak választ adni mindenre (és a legjobbak általában nem is akarnak), de segíthetnek elgondolkodni a fontos kérdéseken - ez kezdetnek mindenképpen jó. Óvakodjunk minden olyan ideológiától, ami úgy akarja megmondani nekünk, mit gondoljunk, hogy közben igyekszik elzárni minket a kulcsfontosságú, alapvető információktól! Én pont azt szeretem az olvasásban, hogy az igazán jó könyvek ennek az ellenkezőjét teszik, még a legnehezebb, legbonyolultabb, legkényesebb témákban is: tájékoztatnak és elgondolkodtatnak sok-sok mindenről, ráadásul úgy, hogy közben mesélnek, szórakoztatnak, kikapcsolnak és feltöltenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése