Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

"Mindannyian, egytől egyig, valamiféle ködös tudatú állapotban bóklászunk a világban, úgy élünk, hogy bármely nap lejárhat az időnk, megragadjuk a pillanatot, kiskapukon surranunk át, és fogalmunk sincs, mikor sújthat le ránk a sors."

Kapcsolódó könyvek:

H, mint héja (Helen Macdonald)

Egyasszony (Péterfy-Novák Éva)

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

(I Am, I Am, I Am - Seventeen Brushes With Death, 2017)

Gabo kiadó, 2018, ford. Gázsity Mila

Hogy indul?

"Az egyik szikla mögül egy férfi lép ki elém az ösvényre."

Miről szól?

Az észak-ír születésű, Walesben és Skóciában felnőtt, ma férjével, a szintén író William Sutcliffe-fel és három gyermekükkel Edinburgh-ban élő és alkotó írónő memoárja egészen különleges szempontból veszi sorra élete eseményeit: tizenhét halálközeli élményen keresztül, gyerekkorától kezdve egészen a saját gyermekeiig. A szám elsőre magasnak tűnhet, ám ahogy O'Farrell az időben oda-vissza ugrálva sorra veszi az eseteket, a mennyiség bizony összeadódik, pláne, ha beleértjük azokat az incidenseket is, amikor a halál szele nem közvetlenül az írónőt csapta meg, hanem valamelyik szerettét, mint például a gyermekei esetében. Baleset, betegség, bűneset, rosszkor rossz helyen tartózkodás, terhesség, szülés, súlyos allergiás reakció... Hétköznapi és rendkívüli veszélyek, melyek a keretet adják ahhoz, hogy az írónő az életéről, a gyermekkoráról, a családjáról, a karrierjéről meséljen nekünk, szívhez szólóan és lebilincselően, őszintén és nyíltan, kendőzetlenül és részletesen. Egy különleges nő különleges élete - aminek egyes részleteiben mégis sokan magunkra, a saját tapasztalatainkra ismerhetünk -, útkeresés a világ körül, egy kibontakozó irodalmi karrier és munkásság, párkapcsolat és anyaság: O'Farrell memoárja mindezekről szól.

Egyszerre egy alkotó önmagára találásának, szárnypróbálkozásainak és sikereinek-kudarcainak története, illetve egy fiatal lány-nő felnövésének, menekülési vágyának és kalandozásának beszámolója, ahogy a helyét próbálja megtalálni a világban, mind önálló egyénként, mind feleségként és anyaként. Tény, hogy O'Farrellt talán extrémebb események érték eddigi életében, mint a többségünket, ám a hangsúlyt mégsem erre fekteti, hanem arra: vegyük észre, mennyi veszélyes eshetőséggel, potenciálisan sorsfordító pillanattal nézünk vagy kerülünk szembe életünk során anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk, igazán a tudatában lennénk. Amivel valójában persze az élet értékét, szépségét hangsúlyozza, segít megbecsülnünk azokat a hétköznapi, átlagos pillanatokat is, amelyeket talán nem is tartanánk olyan sokra, amíg veszélybe nem kerülnek.

De O'Farrell nem prédikál vagy okoskodik, nem lenyomja a torkunkon ezt az üzenetet, egyszerűen csak mesél az életéről, annak minden szépségével és nehézségével együtt, ránk hagyva, hogy levonjuk a következtetéseket. A hangvétele reális, csöppet sem idealizálja vagy bagatellizálja, milyen nehéz szembenézni az élet különböző kihívásaival és problémáival; története ugyanakkor nemcsak a tragikumot és a terheket hangsúlyozza, hanem a rendületlen, makacs kitartást, élni akarást is. Erre utal a mű címe is, amelynek szívdobbanásszerű ritmusa az egész kötetet végigkíséri: va-gyok, va-gyok, va-gyok...

Hogy tetszett?

Gondolom, nem meglepő, hogy megrögzött könyvmolyként nagyon szeretem az írói (ön)életrajzokat, még olyan alkotóktól/alkotókról is, akiknek nem ismerem a műveit. O'Farrelltől ráadásul olvastam is már, az Utasítások hőhullám idejére c. családregényét, és nagyon tetszett. Annyira, hogy már a polcomon áll egy másik könyve, A kéz, amely először fogta az enyémet, illetve borzasztó kíváncsi lennék a legújabb művére, a William Shakespeare kisgyermekként elhunyt fiának történetét feldolgozó, tavaly megjelent Hamnet-re. (Ami igencsak ijesztően-döbbenetesen releváns, hiszen a kisfiút, akinek halála nagy hatással lehetett mind a Hamlet, mind további darabok megírására, valószínűleg a pestisjárvány vitte el.) Ráadásul pont nemrég olvastam a férje, William Sutcliffe Egy hét, hogy boldog légy c. regényét, így hát több szempontból is összeköthető ez az önéletrajzi kötet az egyéb olvasmányélményeimmel. De nem csupán ezért volt érdekes, lebilincselő, elképesztő olvasmány számomra ez a memoár: szerintem önmagában is fantasztikus mű, ami akkor is egészen egyedi, különleges élményt nyújthat, ha ez a legeslegelső könyv, amit valaki O'Farrelltől olvas.

A legkevésbé sem szükséges ismernünk hozzá a szerző addigi munkásságát, mert O'Farrell nyilvánvalóan úgy állt a könyv megírásához, hogy az tökéletesen közérthető, követhető és persze érdekes, olvasmányos legyen akkor is, ha semmit sem tudunk akár őróla, akár a műveiről. Nem mint "Az Író" mesél nekünk az életéről, hanem mint kerek egész személyiség, Maggie O'Farrell, aki többek között író is. Emellett lány, nő, feleség, édesanya, túlélő (több szempontból is), olvasó, gondolkodó, utazó, és még sok minden más. Különösen tetszett nekem az egyensúly, amit megtalált abban, hogy egyrészt nyíltan beszéljen a családjáról, a szeretteiről, a rokonságáról - akár a gyerek-, akár a felnőttkoráról van szó -, és elmeséljen minden az ő szempontjából fontos, emlékezetes részletet, másrészt viszont mégse "teregesse ki a szennyest", vagy "csámcsogjon" a privát titkokon és sérelmeken. Ez az ő története, az ő nézőpontja, az ő olvasata, és ezt sosem téveszti szem elől. Közben viszont gondosan kiemeli az életében fontos (akár pozitív, akár negatív) szerepet játszó embereket: családtagokat, barátokat, kollégákat, orvosokat - de nem is próbálja máshogy bemutatni őket, mint a saját, szubjektív nézőpontjából. Épp ettől válnak hitelessé, hihetővé: nem kell mindent tudnunk róluk ahhoz, hogy megértsük, mit jelentenek O'Farrellnek, milyen szerepet játszottak/játszanak az életében.

Annak dacára, hogy a halállal foglalkozik (vagy talán épp azért?), ez a memoár tényleg igazi életigenlő mű. Minden giccsesség nélkül emlékeztet minket az élet szépségére, beleértve a legszürkébb hétköznapokat is, épp azzal, hogy felvázolja előttünk a szörnyű nehézségeket, keményebbnél keményebb témákat, amikkel egy élet során oly sokaknak kell szembenézniük. Engem különösen megfogott mindaz, amit és ahogyan O'Farrell a terhességről, a vetélésről, a szülésről ír: tabuk nélkül, őszintén, reálisan, hitelesen, szívet tépően. Nem kell hasonló élményekkel rendelkezni ahhoz, hogy megrendítse az embert, de el tudom képzelni, hogy még inkább szólhat azokhoz, akik átéltek hasonló nehézségeket, veszteségeket, veszélyeket a terhesség és/vagy a szülés során. Ez is újabb emlékeztető, milyen keveset foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, mennyivel többet és nyíltabban kéne beszélünk róluk. Senki sincs egyedül, aki ilyesmin megy keresztül, és ezt sokkal jobban ki kellene hangsúlyoznunk.

És persze azt, ahogy O'Farrell a munkásságáról, elhivatottságáról, illetve a gyermekeiről, anyaságáról,  házasságáról, családjáról mesél, áthatja a végtelen, határtalan szeretetet és elkötelezettség. Ez azonban nem vonja "rózsaszín ködbe" ezeket a témákat sem, a nehézségek, szívfájdalmak, kudarcok, tragédiák ugyanúgy megjelennek itt is. Egyetlen saját halálközeli élménye sem közelítheti meg azt a rettegést, amikor gyermekei élete kerül veszélybe (különösen szívszorító, hogy miután ő maga is keresztülment súlyos, elhúzódó betegségen gyerekkorában, anyaként is át kell élnie ugyanezt a kislányával) - ugyanakkor nincs semmi más, ami ekkora erőt és kitartást adhatna neki. Alapvetően maga a könyv is a lányának szól, mindkettőjük biztatására: hogy megmutassa neki, mi mindent élt már túl ő maga, és még mindig itt van. Sőt író, feleség, anya lett belőle, csupa olyan dolog, amiről a múltja bizonyos pillanataiban nem is álmodhatott volna.

Ez az üzenet már önmagában is jelentős, emlékezetes, elgondolkodtató - nem véletlen, hogy már első olvasásra is imádtam ezt a könyvet, pár évvel ezelőtt. Ám egy ilyen év után, mint a tavalyi, úgy gondolom, még fontosabbá, szükségesebbé, vigasztalóbbá vált ez a mondanivaló. Így hát tiszta szívből ajánlom ezt a könyvet bárkinek, akinek jól jönne most egy kis biztatás, bátorítás, vigasztalás a sok változás, szorongás, szomorúság közepette - de persze egy ilyen mű sosem veszít az aktualitásából. És mivel valós eseményekről, igaz önéletrajzi beszámolóról van szó, ez szerintem még nagyobb nyomatékot ad a könyvnek, mintha fiktív történet lenne. Mert egészen addig, amíg már végleg nincs tovább, tényleg mindig van tovább!

Mi hasonlót olvastam már?

Helen Macdonald: H, mint héja

(H is for Hawk, 2014)

Park kiadó, 2016, ford. Makovecz Benjamin

"A héja volt minden, amivé válni akartam: magányos, higgadt, minden bánat és fájdalom nélkül való, és érzéketlen az emberi élet kínjai iránt. Átváltoztam héjává."

Helen Macdonald angol természetíró önéletrajzi könyve egyszerre szól a veszteséggel való megbirkózásáról, miután imádott édesapja váratlanul elhunyt, a héjászatról, ahogy a gyásszal vívódó nő nekiállt megvalósítani gyermekkori álmát, és magához vett egy ragadozó madarat, akivel szép lassan, kölcsönösen egymáshoz idomultak, illetve T. H. White angol íróról - az Üdv néked Arthur, nagy király szerzőjéről -, akinek története hosszú évek óta nem hagyta nyugodni Macdonaldot. A férfi ugyanis szintén megpróbálkozott a héjászattal, a harmincas években könyvet is írt a kísérletéről (bár a kötet végül csak 1951-ben jelent meg), ám csúnya kudarcot vallott az idomítással, mivel türelmes, tiszteletteljes alkalmazkodás helyett megzabolázni, betörni akarta a vad madarat, amiben saját énjének, hajlamainak, problémáinak elnyomott, elfogadni nem bírt, legyőzni próbált megtestesülését látta. Macdonald elkötelezetten, gondosan igyekezett nem megismételni a White által elkövetett hibákat, és sikerre vinni a törekvését, mind önmaga, mind a héjája, Mabel szempontjából: valódi partnerséget kialakítani vele, nem pedig ráerőltetni magát. Közben pontosan tisztában volt azzal a ténnyel, hogy ugyanannyira vívódik ezzel a bonyolult feladattal, mint magával a gyásszal - és az utóbbi bizony pont ugyanolyan kiszámíthatatlanul és fájdalmasan tud lecsapni az emberre, mint egy vérszomjas ragadozó madár.

Így hát ez a könyv ugyanannyira szól a gyászról, a halálról, a veszteség feldolgozásáról és az elengedésről, mint a solymászatról/héjászatról és a természetről. Nagyon érdekes, ahogy Macdonald párhuzamba állítja ezeket a dolgokat, és ami nekem a legjobban tetszett: nem is próbálja meg racionalizálni az egész projektet, hiszen nemcsak utólag van tisztában azzal, hogy a gyászolás részeként vágott bele a vállalkozásába, hanem már kezdettől fogva jól tudta ezt. Így csak még gondosabban ügyelt arra, hogy semmiképpen se Mabel szenvedje el ennek következményeit. Nem erőltette rá a maga emberi nézőpontját a héjára, épp ellenkezőleg, végig igyekezett a madár egyedi, sajátos szükségleteihez, igényeihez igazodni. Különös kontraszt, hogy ez a folyamat azt jelentette, Macdonaldot gyakorlatilag mindennap körülvette a halál, hiszen egy ragadozó madarat, egy a természet rendjéből következően ösztönös gyilkológépet nevelt arra, hogy vele együtt tudjon vadászni - és mégis valahogy pontosan ez, a halál közelsége, megszokása hozta vissza a nőt az életbe. Mabelnek köszönhetően nemcsak egy gyerekkori álmát váltotta valóra, hanem sikerült a gyász traumája után talpra állnia, visszatalálnia önmagához.

Macdonald nem véletlenül természetíró: az, ahogy az angol tájról ír, egyszerűen gyönyörű, nincs is rá más szó. Azt is nagyon érdekesnek, tanulságosnak találtam, ahogyan a solymászatot/héjászatot bemutatja, nyilvánvaló rajongással, de nem rózsaszín szemüveggel, nem leplezve a problémáit, nehézségeit és a saját hibáit sem. Tisztában van vele, milyen különös foglalkozás/életmód ez, és milyen sajátos személyiség, elkötelezettség kell hozzá. Nem általánosítja a másfajta állattartásra-idomításra a tapasztalatait, de azt gondolom, a szemlélete attól függetlenül is érdekes lehet, bárhogyan is kapcsolódik, viszonyul valaki az állatok kérdéséhez. Macdonald senkit sem próbál "megtéríteni", csak bemutat egy bizonyos szemléletet, ami személy szerint tőlem igencsak távol áll, de alapból is fontosnak tartom, hogy másféle, az enyémtől különböző nézőpontokkal, hozzáállásokkal is találkozzak (nyilván észszerű határokon belül), így már csak ezért is érdekes volt a számomra. És mindenekelőtt, ez a könyv a gyászról, a veszteségről és a halálról szól - ugyanakkor az életről, a kitartásról, a továbblépésről is. Már akkor is nagyon megfogott, amikor évekkel ezelőtt először olvastam, így 2020 után pedig talán még relevánsabb, mint valaha.

Mi hasonlót olvasnék még?

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

Libri kiadó, 2014/2020

Egy édesanya megrendítő, küzdelmes, igaz története a kislányáról, aki a rosszul levezetett szülés folytán mentálisan és fizikailag súlyosan sérülten jött világra. A bántalmazó kapcsolatban élő fiatal nő mindent megpróbált megtenni gyermekéért, aki végül hét évet élt. Az asszony évtizedekkel később döntött úgy, hogy megírja kettőjük történetét: először blog formájában, majd látva és megtapasztalva, milyen kulcsfontosságú nyíltan beszélni az ilyen életekről és nehézségekről, ebben a naplószerű könyvben, amelyből azóta monodráma is született, Tenki Réka minden elmondás-kritika szerint fantasztikus, zseniális, letaglózó előadásában.

Borzasztóan fontos téma, de nagyon nehéznek ígérkező olvasmány, amihez bevallom, évek óta nem bírtam összeszedni a bátorságomat, minden meggyőző ajánlás dacára sem. Ám a tavalyi év után úgy éreztem, most már tényleg eljött az ideje, és beszereztem a kötetet. Rövidsége dacára nekem valószínűleg nem feltétlenül egy ültő helyben elolvasós könyv lesz (bár hallottam olyat, hogy valakinek nagyon is annak bizonyult!), hanem le-lerakós, emésztgetni való történet szeretetről, veszteségről, elfogadásról, továbblépésről, anyaságról, családról.