Avagy: (házi)mozizik a Könyvturista
Just Mercy - A kegyelem ára, Fruitvale Station - A megálló: valós alakok, megtörtént események, megrendítő és összekapcsolódó életrajzi filmek, remek alkotók, (mindig) nagyon aktuális témák, kihagyhatatlan művek
Nem becsapós vagy költői kérdés: hogy jutunk el a mesés-kalandos-látványos szuperhősfilmektől a drámai társadalmi kör- és kórképekig?
Hát így: aki egy ideje olvassa már a blogot, láthatja/tudhatja, hogy az egyik legfontosabbnak a változatosságot, a sokszínűséget tartom, persze nem csak a könyvek-olvasás terén. Ráadásul számomra a látszólag nagyon különböző dolgok egyáltalán nem ellentétesek, sőt, remekül ki tudják egyensúlyozni egymást. Ennek az egyik jellemző példája az érdeklődési körömben, hogy a különböző szuperhősös mozik az alkotókon keresztül gyakran összekapcsolódnak olyan filmekkel, amik a valóság talaján maradva foglalkoznak komoly, komplex, nehéz témákkal és nem mindig/könnyen/egyszerűen megválaszolható kérdésekkel.
 |
| Destin Daniel Cretton |
Ezt én oda-vissza egy jó dolognak tartom: a szuperhősös meséknek egyáltalán nem árt, sőt, nagyon is jót tesz nekik, ha olyan alkotók vannak mögöttük, akiket foglalkoztatnak bonyolultabb, súlyosabb, hétköznapi, emberi kérdések is, hiszen így ezekből a történetekből is még többet ki lehet hozni. Az alkotóknak pedig egy-egy ilyen nagyszabású projekttel a hátuk mögött így több lehetőségük, nagyobb mozgásterük lehet, ráadásul az egyéb, nem látványos-mesés, hanem reális, drámai, nehezebben emészthető filmjeik még több emberhez juthatnak el - például hozzám is, aki alapvetően inkább vagyok otthon a könyvek, mint a mozi világában.
 |
| Ryan Coogler |
És mivel tavaly óta oly sokakhoz hasonlóan én is a szokottnál jóval többet ülök itthon, moziban pedig már több mint egy éve nem jártam, így legalább idehaza bepótolom sok filmes lemaradásomat, a különféle eddig kimaradt műveket - vagy épp újranézek évekkel ezelőtt látott filmeket.
Íme, két jellemző példa: két nagyon-nagyon szuper életrajzi film, amik ráadásul fájdalmasan, keserédesen aktuálisak is - és mindkettő összekapcsolható a Marvel-moziuniverzummal, egy már bemutatott és világszerte hatalmas rajongói-kritikai sikert aratott, illetve egy nagyon-nagyon várós film kapcsán.
A kegyelem ára (Just Mercy, 2019)
A várhatóan ősszel bemutatásra kerülő, harcművészes-szuperhősös Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája rendezőjét, Destin Daniel Crettont már egy másik filmje, az Átmeneti állomás kapcsán is említettem, és ugyanilyen lelkesen ajánlhatom a 2019 végén bemutatott rendezését, A kegyelem árá-t is, amit még tavaly láttam.
Az igaz történetet bemutató film Bryan Stevenson afroamerikai ügyvéd és aktivista memoárjából készült (ami ha minden igaz, hamarosan nálunk is megjelenik), Michael B. Jordan (Creed, Fekete Párduc) főszereplésével. Az 1989-ben frissen diplomázott Stevenson ahelyett, hogy valamilyen nagymenő irodánál helyezkedett volna el karriert építeni, Alabamába ment, hogy felkarolja az igazságtalanul elítéltek ügyét.
A helyi ügyvéd Eva Ansley (Brie Larson) támogatásával az egyik első ügyük Walter McMillian (Jamie Foxx) esete volt, akit halálra ítéltek egy fiatal lány meggyilkolása miatt, pedig semmi más nem szólt ellene, csak az előítéletek, illetve egy bűnöző nyilvánvalóan hamis tanúvallomása.
Az alakítások mind fantasztikusak - Jordan és Foxx párosa különösen remek, ahogy az idealista fiatalember szembekerül a megkeseredett, cinikus férfival -, a történet nagyon inspiráló és megható, ugyanakkor borzasztóan megrendítő is, hiszen Stevenson munkásságán keresztül McMillian esete mellett több másik elítéltet is megismerünk a halálsoron. Cretton velük kapcsolatban sem szépít-egyszerűsít a valóság tragikus, szívszorító komplexitásán, és az őket megszemélyesítő színészek is csodásak: nem jut eszembe jobb megfogalmazás, mint hogy végtelenül emberi - és épp ettől emlékezetes, sőt felejthetetlen -, ahogy ábrázolják ezeket az alakokat.
Szép, de nehéz film, amit mindenképpen érdemes legalább egyszer megnézni. Gyomorforgató, hogy a történet semmit, de semmit sem veszített az aktualitásából, hiszen ma is rengeteg ember élete törik derékba mások közömbössége, közönyössége, szűklátókörűsége, begyöpösödöttsége miatt. A film nem ad leegyszerűsített, könnyű válaszokat a nehéz, bonyolult kérdésekre, nem állítja, hogy a Stevenson és Ansley féle emberek idealizmusa, jósága és elkötelezettsége önmagában elég lehetne a problémák megoldására, ahogy azzal sem hiteget minket, hogy az igazság végül mindig győz. Ugyanakkor nem adja meg magát a cinizmusnak sem, mert tudja, hogy önmagában az sem lehet válasz, pláne nem megoldás.
A jogi dráma nagyon emlékeztetett olyan viszonylag friss és szintén remek filmélményeimre, mint a Marshall - Állj ki az igazságért! Thurgood Marshall egyik korai esetéről, és Az egyenjogú nem, Ruth Bader Ginsburg életéről és munkásságáról. Ezek a filmek és történetek szerintem jó, fontos emlékeztetők, hogy mindig van és lesz is miért küzdeni - egyrészt abban az értelemben, hogy a világnak bőven van hová fejlődnie, így bármennyit is haladtunk előre, jócskán akad még tennivaló; másrészt pedig úgy értve, hogy mindig van okunk kitartani, nem feladni, makacsul előrenézni, jobbra törekedni, az eddig elértekre alapozva továbbra is megtenni, ami csak tőlünk telik.
A megálló (Fruitvale Station, 2013)
Nem tudok mást mondani erre a filmre, mint hogy végtelenül emberi - ezért is ennyire letaglózó. Nem mint a rendőri brutalitás, a rendszer vagy a körülmények áldozatával foglalkozik Granttel, hanem "egyszerűen" mint emberrel: egy fiatal férfival, aki csak élni akarta/próbálta az életét, amíg tragikusan korán el nem vették azt tőle. Látjuk a családját, a barátait, a véletlen találkozásait, látjuk őt a munkahelyén, a kislányával, útközben, látjuk a börtönben, a tengerparton, otthon. Látjuk élni, látjuk a hibáit, látjuk az esendőségét, látjuk a jóságát és emberségét, és látjuk, ahogy az élete véget ér.
Jordan alakítása hátborzongatóan tökéletes: nem próbálja bármi másnak ábrázolni ezt a fiatal srácot, mint hétköznapi átlagembernek, akinek az élete alig kezdődött még el igazán - amivel csak még jobban kihangsúlyozza, mekkora tragédia a halála. Az édesanyja szerepében Octavia Spencer nyújt szívbemarkoló, megrázó alakítást: benne van minden, ami az anyai szeretet. Coogler rendezésében az egész film megőrzi ezt a sallangmentes hitelességet, visszafogott autentikusságot: pontosan attól lesz ennyire hatásos, hogy egyáltalán nem szenzációhajhász.
Egyszerűen iszonyat, hogy a film mennyire aktuális marad, újra és újra történnek hasonló esetek. És habár könnyű lenne innen a világ túlsó feléből annyival elintézni a kérdést, hogy ez nem a mi bajunk - vagy épp kiposztolni valahová, hogy #BLM és azzal kész, továbblépni -, szerintem igenis fontos, hogy mi is szembenézzünk a magunk problémáival, tudomásul vegyük, hogy nálunk is bőven lenne min dolgozni, változtatni... Mindenkinek alapvető joga, hogy egy igazán egyenlő társadalomban élhessen, márpedig itt még nem igazán tartunk. De ha legalább nyíltan szembenézünk az ilyen esetekkel, nem pedig szőnyeg alá söpörjük őket, abból biztosan mind sokat tanulhatunk.
És persze (felszínes kettőskeresztes posztolgatás ide vagy oda): Black Lives Matter. Ebben az üzenetben nincs semmi kirekesztő vagy elutasító a nem feketék számára sem, épp ellenkezőleg, pontosan azt hangsúlyozza, hogy a társadalom minden tagjának joga van az egyenlőséghez, a méltósághoz, az élethez.
Ha valaki szeretné jobban megérteni ezt az üzenetet és magát a mozgalmat, írtam már Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál c. csodás regényéről, magát a könyvet és a filmadaptációt is tiszta szívből ajánlom, fiatalabbaknak-idősebbeknek egyaránt. Az angolul tudóknak/olvasóknak pedig Candice Carty-Williams: Queenie c. zseniális regényét is ajánlhatom kiindulópontnak, amiről szintén írtam már. A legfontosabb szerintem az lenne, hogy az ideológiai/politikai heveskedés-csatározások kereszttüzében se tévesszük szem elől a lényeget: az egyes emberi életeket, sorsokat, történeteket.
Az olyan fantasztikus szerzők csodás művei is ezt hangsúlyozzák, mint Tayari Jones, Colson Whitehead, Jesmyn Ward és James Baldwin - hogy csak néhány nagy nevet említsek, akiknek alkotásai háttértől függetlenül rengeteget adhatnak a legkülönbözőbb olvasóknak a lebilincselő-megrendítő, felejthetetlen történeteikkel.
Szóval, nem egyszerű megnézni ezt a filmet, és tudni, hogy megtörtént, valós eseményeket ábrázol. De szerintem mindenképpen érdemes látni, legalább egyszer - ha más nem, pont azért, mert megtörtént, valós eseményeket ábrázol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése