#HetiTéma: Aktuális szerzemények

A hét témája 10.

Néhány friss szerzeményem, amelyek a tartalmuk szempontjából is kimondottan aktuálisak - a valós élettörténetektől (Csernobili ima, Kőbölcső, Akarsz beszélni róla?) a realista fikción át (Hívnak a csillagok, Cameron Post rossz nevelése) egészen a mesés képregényig (Egérőrség - 1152. tél)

Ha már az elmúlt pár hétben arról írogattam, hogy milyen könyveket szeretnék majd a közeli vagy távoli jövőben beszerezni és elolvasni (megjegyzem, nyilván a teljesség igénye nélkül, és persze nem is kőbe vésve, hanem ahogy aktuálisan látom/érzem), ezúttal sorra veszek néhány kötetet, amiket mostanában szereztem be, és a témájuk különösen illik a jelenlegi helyzethez, vagy olyan dolgokról szólnak, amik mindig aktuálisak.

A jelenlegi zavaros időkben igencsak érthető, ha sok olvasó leginkább olyan könyvekre vágyik, amikbe elmenekülhetnek az aktuális események elől. Tökéletesen meg tudom érteni ezt az érzést, és időről időre nekem is jól jönnek a felhőtlen kikapcsolódást nyújtó olvasmányok; más szempontból viszont úgy vagyok vele, hogy "kutyaharapást szőrével" - vagyis néha pont olyan könyveket akarok olvasni, amik nem figyelmen kívül hagyják a világ, az élet, a történelem szörnyűségeit-nehézségeit, hanem bátran, rendületlenül szembenéznek velük. Az utóbbi időben ennek jegyében több olyan művet is beszereztem, amik nagyon is relevánsak az aktuális helyzetben, az adott pillanatról/pillanathoz szólnak.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

(Európa kiadó, 2020, ford. Pálfalvi Lajos)

Az irodalmi Nobel-díjas Alekszijevics ebben a kötetben (mint a címből sejthető) a csernobili atomerőmű 1986-os katasztrófáját dolgozza fel, egyéni elmondások alapján. Az írónő több mint tíz éven át készített interjúkat szemtanúkkal és érintettekkel, szakemberekkel és civilekkel, hogy az ő elmondásuk és tapasztalataik alapján alkosson képet a tragédiáról. Így egyéni, közösségi, nemzeti traumaként mutatja be a történteket, az emberi, túlélői és áldozati nézőpontból, nem pedig szenzációhajhász, passzív kívülállóként. A roppant elismert, lebilincselő, megrendítő és letaglózó kötet egyébként a 2019-ben bemutatott, óriási sikerű, díjnyertes Csernobil minisorozat alapjául is szolgált.

Tényleg tökéletesen megértem, ha valakinek momentán esze ágában sem lenne korszakos jelentőségű katasztrófákról olvasni... De én valahogy pont úgy érzem, az ilyen nehéz időkben van valami vigasztaló, megerősítő abban, ha az ember egy egészen másmilyen nehéz időről olvas, amiben mégis találhat kapcsolódási pontokat, hasonlóságokat, tanulságokat a saját helyzetét illetően.

Tavaly olvastam Alekszijevicstől a Nők a tűzvonalban c. művét a második világháborúban önkéntesként a fronton szolgáló szovjet nőkről; és bármilyen nehéz, megterhelő volt is a téma, a maga keserédes módján mégis úgy éreztem, illett az adott pillanathoz ezekről az emberekről, sorsokról olvasni. Én úgy tapasztalom, ilyen időkben egészen máshogy tud az ember ráhangolódni ezekre a könyvekre, mint a "normál" (?) körülmények között bírna - és ezek az olvasmányok is egészen mást adhatnak, mondhatnak, jelenthetnek most, mint "azelőtt".

Mert sok minden változik, bizonyos dolgok viszont egyre csak ismétlődnek... 

És most egész másmilyen hatása van mind a hasonlóságoknak, mind a különbségeknek. De akárhogy is, a múltból mindig van mit tanulnunk, ha szembe merünk/tudunk nézni vele. Ezért is kulcsfontosságúak az ilyen szerzők és műveik, amik reálisan, hitelesen, emberien mutatják be a múltat, a történelmet.

Habár a teljesség jegyében bevallom, hogy én sem véletlenül most vettem meg ezt a könyvet, nem korábban, pedig jó ideje érdekelt már, és mindenképpen szerettem volna többet olvasni Alekszijevicstől - aki egyébként a tavalyi Könyvfesztivál díszvendége lett volna, így történelmi-irodalmi dokumentarista elbeszélő krónikáinak kötetei mind megjelentek új, friss kiadásban. A 2020-ban történtek miatt azonban én magam is úgy éreztem, az atomkatasztrófáról olvasni már sok lenne... De ami késik, nem múlik, és most jött el az ideje, hogy beszerezzem ezt a könyvet is. Minden jó, ha a vége (egy) jó (kis könyvvásárlás), ugye.

Emma Donoghue: Hívnak a csillagok

(XXI. Század kiadó, 2020, ford. Dudik Annamária Éva)

Történelmi regény a spanyolnátha-járvány idejéből - na, ez aztán tényleg "kutyaharapást szőrével" jellegű olvasmány! A helyszín egy dublini kórház szülészeti osztálya 1918-ban, ahol a vészesen megfogyatkozott nővérek elképesztő, rendületlen erőfeszítéssel igyekeznek helyt állni a karantén alá került, megfertőződött kismamák - és újszülöttjeik - ellátásában. A történet az ápolószemélyzet három tagjának sorsát követi nyomon, a három nő ugyanis néhány nap alatt drámai hatást gyakorol egymás életére...

Donoghue művei közül már említettem a blogon A rokon-t, és ő a nagy sikerű A szoba c. regény szerzője is, amiből ugyanilyen címen Oscar-díjas film készült. (Szerintem is méltán kapta az elismeréseket a film, de a történet nagyon-nagyon nehéz, megrázó témát dolgoz fel, ezért azzal a fenntartással ajánlom, hogy csak akkor üljön neki megnézni valaki, ha tudja, mibe vág bele.)

Ez a legújabb regénye is fölkeltette az érdeklődésemet, nem bírtam ellenállni neki. Ez a könyv már csak maga az írónő és a téma miatt akkor is érdekelt volna, ha nem válik fájdalmasan aktuálissá - ezért hát végül ennél a könyvnél is úgy döntöttem, csak azért sem hagyom, hogy holmi kis pandémia elvegye tőle a kedvem, sőt! Szerintem így csak még érdekesebb, összetettebb olvasmányélményt tud majd nyújtani. Mert a történelem sokszor tényleg megismétli önmagát, szóval, tényleg nem ártana tanulnunk belőle, hogy ne újra meg újra csak ugyanazokat a hibákat ismételgessük... És mi is lehetne jobb, mint egy izgalmas, lebilincselő, érzelmes, elgondolkodtató történet keretében elmerülni a múltban?

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

(Athenaeum kiadó, 2019, ford. Todero Anna)

Egy (sajnos) mindig aktuális történet az elfogadásról, önazonosságról, szeretetről, családról, hitről, kívülállóságról. Egy elárvult kamasz lány a szülei elvesztése után igyekszik dűlőre jutni magában azzal a ténnyel, hogy leszbikus. Miután mélyen vallásos nagynénjéhez és konzervatív nagymamájához költözik, próbál beolvadni az új közegében, semmiképpen sem felhívni magára a figyelmet. A bőréből azonban senki sem képes kibújni, így végül kiderül, hogy Cameron a lányokat szereti - ám a nagynénje egyszerűen nem képes elfogadni őt ilyennek, ezért elküldi egy vallásos táborba, hogy ott "kineveljék" belőle a homoszexualitást, a "hit erejével" visszatereljék a "helyes útra". (Mintha ez így működne... Na, persze.) Így hát Cameronnak meg kell találnia a bátorságot és kitartást ahhoz, hogy önmaga tudjon maradni, még akkor is, ha ezt a családja képtelen elfogadni.

Szerény véleményem szerint kész őrület, hogy hányan vannak még mindig, akik nem bírnak/akarnak elfogadni másokat - akár a saját szeretteiket! - pusztán a szexualitásuk vagy a nemi identitásuk miatt, és meg akarják szabni nekik, hogyan éljék a saját életüket. Pedig önmagában azzal, hogy valaki másmilyen, még nem árt a világon senkinek. És bármiben hisz is valaki, az nem jogosítja fel arra, hogy ítélkezzen mások magánéletéről. Ha pedig félünk attól, akitől-amitől idegenkedünk, csak mert különbözik tőlünk, ezért inkább csuklóból elutasítjuk, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni, akkor mindannyian csak veszítünk, senki nem nyer semmit. Így hát különösen fontosak, hasznosak, értékesek lehetnek nekünk - fiatalabbaknak és idősebbeknek egyaránt - az ilyen könyvek, bármilyen nézőpontból viszonyulunk is a témához, akárhonnan közelítjük meg ezeket a kérdéseket.

És persze egy efféle regény minderről egy lebilincselő, elgondolkodtató történet keretében beszél, ami sok-sok minden másról is szól, nem csak az itt kiemelt, mindig aktuális aspektusról. A regényből egyébként díjnyertes film is készült, biztosan érdemes lehet megnézni.

Úgyhogy természetesen nagyon örülök, hogy vannak ilyen könyvek, történetek ezekről a nehéz, komplex témákról, és nálunk is megjelennek - de persze még jobban örülnék, ha nem volnának még mindig ennyire (örökké) aktuálisak... 

Stájn Emma: Kőbölcső

(Libri kiadó, 2021)

Egy család saját, valós tapasztalatai alapján írt könyv a nevelőszülőség kihívásairól és nehézségeiről, realitásáról és mindennapjairól. Már írtam róla nemrég, az olyan friss megjelenések között, amik fölkeltették az érdeklődésemet - így hát nem csoda, hogy már be is szereztem! Ez a téma is mindig aktuális, és nagyon örülök, hogy egyre nyíltabban beszélünk ezekről a nehéz kérdésekről. Szerintem óriási szükség van az olyan őszinte könyvekre a szülőségről, mint az Egyasszony, egy súlyosan beteg gyermekéért küzdő anyáról, vagy az Akiknek két anyja van, a hazai örökbefogadásról.

És ezekre a művekre is ugyanúgy igaz, hogy minden olvasónak adhatnak valamit, akármilyen családi és élethelyzetből közelíti is meg valaki a témát. Hiszen olyan tágabb, átfogóbb kérdéseket érintenek, mint a szülő-gyerek és egyéb kapcsolatok, származás, identitás, trauma és feldolgozás, veszteség és elengedés, s még oly sok minden más, ami mindannyiunk életében jelen van, fontos szerepet játszik vagy legalábbis felbukkanhat - így mindenképp érdemes szembenézni ezekkel a témákkal, nem árthat elgondolkodni róluk.

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla? - A pszichológus, az ő pszichológusa és a mi életünk

(XXI. Század kiadó, 2020, ford. Dudik Annamária Éva)

Ahogy a cím is mutatja, a kötet egy terapeuta klienseit és azok eseteit mutatja be: a legkülönbözőbb életeket és helyzeteket tárja fel, és a valós történetekből olvasóként rengeteget tanulhatunk. Gottlieb maga is járt pszichológushoz, és arról is ír, hogyan dolgozott a kollégájával a saját problémái megoldásán - így duplán is illusztrálja, hogy mentálhigiénés szakemberhez fordulni, lelki egészségünk terén segítséget kérni egyáltalán nem szégyen, sőt nagyon is jó, fontos, szükséges.

Szerintem ez is örökké aktuális téma, pláne a jelenlegi nehéz körülmények között, hiszen nem hinném, hogy sokan vannak momentán úgymond "a helyzet magaslatán" pszichésen... Már csak ezért is legfőbb (legeslegfőbb!) ideje volna, hogy megszűnjön végre a mentálhigiénés kérdéseket övező stigma. Ebben is hasznos lehet egy-egy ilyen kötet, hogy azokhoz is közelebb hozza a terápia koncepcióját, akik maguk nem jártak még pszichológusnál.

Egy ilyen könyv általánosságban is segíthet elgondolkoznunk sok mindenen, biztos érdekes és praktikus, csak jókat hallottam-olvastam róla. Engem mindig is nagyon érdekelt a pszichológia, így nem csoda, hogy nem tudtam ellenállni egy ilyen kötetnek, ami ennyire gyakorlati oldalról mutatja be a terápiát. Nagyon kíváncsi vagyok rá, és habár nem igazán szoktam önsegítő könyveket olvasni, könnyen el tudom képzelni, hogy ezt a kötetet igencsak hasznos lesz forgatni - ezekben a bizarr, megterhelő időkben pláne.

David Petersen: Egérőrség - 1152. tél

(Ciceró kiadó, 2021, ford. Kleinheincz Csilla, Tamás Gábor)

A rettenthetetlen védegerek visszatérnek, és folytatódnak a középkori-erdei kalandjaik! Egyszerűen imádtam ennek a képregénynek az első kötetét (1152. ősz), ami társadalomba rendeződő, városokban lakó egerekről szól, és teljesen komolyan mondom, hogy korosztálytól függetlenül lelkesen ajánlhatom bárkinek: az állatmesékért rajongó kisiskolásoktól a Trónok harca-imádó felnőttekig, de tényleg. A hősies védelmező egerek nem riadnak vissza semmilyen veszélytől, és Petersen bizony nem is kíméli őket: nem kendőzi el, mennyi fenyegetés leselkedik ezekre a pici állatkákra az erdőben, a ragadozóktól kezdve a természeti elemekig. Mindezt persze úgy, hogy egy kisgyereknek is emészthető, izgalmasan ijesztő-borzongató legyen, de felnőttként sem érződik "gagyinak" vagy elbagatellizáltnak. Engem egészen meglepett ez a gondos egyensúly, ami csak még jobban kihangsúlyozza az Egérőrség aprócska tagjainak óriási hősiességét. Szóval, nagyon jópofa és ötletes az alapkoncepció, és nagyon ügyesen, érdekesen van megvalósítva. Aranyos és cuki, ugyanakkor komoly és meggyőző.

A történetben emellett bőven akad humor, kaland, izgalom, érzelem és fontos mondanivaló is - szóval, megvan benne minden, ami kell. Naná, hogy beszereztem a nemrég megjelent második kötetet is! Már alig várom, hogy ezt is elolvassam. (És ha minden igaz, idén még egy kötet meg fog jelenni. Jöhet!)

Ahogy a kötet címe is mutatja, a második részben beköszöntött a tél, és a kisállatoknak össze kell fogniuk, ha túl akarják élni ezt a nehéz időszakot. Az őrség tagjai hősiesen igyekeznek segíteni a többi egérnek, de nem biztos, hogy sikerülhet mindenkit megmenteniük...

Úgy gondolom-érzem, hogy ez a téma és üzenet, miszerint a nehéz időket csak összefogással és egymás segítésével lehet túlélni, igencsak aktuális manapság. Ezért hát azt hiszem, hogy nemcsak gyerekeknek lehet tanulságos egy ilyen mese, hanem jó sok felnőttnek is.

(De azért mindenképp ajánlott a történetet az első, őszi kötetnél kezdeni! Tuti tipp!)