Miről szól?
Queenie Jenkins huszonéves londoni fekete nő, akinek élete egyáltalán nem úgy alakul, ahogy azt szeretné. Fehér barátja, akivel többéves együttlét után már a házasságot és családalapítást tervezgették, egyszer csak úgy döntött, hogy egy időre "szüneteltetni" kéne a kapcsolatukat. A munkahelyén, egy internetes újságnál, nem tud kiteljesedni, pedig nagy elképzelésekkel vágott bele, hogy a túlnyomóan fehér közegben fontos szerepet tölthetne be, segíthetne változásokat eszközölni a médiában, és jelentős kérdésekkel foglalkozhatna, ám ehelyett megrekedt az unalmas, felszínes feladatoknál, ami persze nem motiválja arra, hogy a legjobbat hozza ki önmagából, így főnökei állandóak elégedetlenek vele, bizonytalanná téve a karrierje jövőjét. Jamaicai bevándorló nagyszülei szívből szeretik, de nem igazán értik a magánéleti és munkahelyi nehézségeit, édesanyjával gyerekkora óta problémás a kapcsolata, édes- és nevelőapja nem része az életének, mélyen vallásos nagynénje úgy gondolja, a templomba járás jelentené a megoldást minden bajára, kamasz unokahúgának pedig hiába szeretne példát mutatni, hogyan legyen kiegyensúlyozott, magabiztos, sikeres fekete nő a mai világban, ha közben neki magának sincs fogalma sem arról, miként is lehetne az.
Még szerencse, hogy a legjobb barátnőire, a "corgik"-nak elnevezett kis csapatra mindig számíthat, ám önmagától még ők sem tudják megóvni, és nem érezhetik át minden dilemmáját. Queenie futó kapcsolatokba menekül, miközben arra vár, hogy rendbe jöjjenek a dolgok a volt barátjával, és próbálja kitalálni, mit tehetne önmagáért meg a közösségéért, miközben Brixtonból egyre jobban kiszorulnak a hagyományosan fekete üzletek, szinte mindennaposak Amerikából a feketék elleni rendőri brutalitásról szóló hírek, és még a hozzá legközelebb állók részéről is gyakran érik mikroagressziók a bőrszíne, a haja, a testalkata miatt. Queenie a szerettei büszkesége, hiszen ő volt a legelső a családban, aki egyetemi diplomát szerzett, és sikerült is állást találnia vele, de egyre inkább attól tart, hogy végül a család szégyene lesz belőle, és már huszonévesen becsődöl az élete...
Hogy tetszett?
Ez a könyv valami zseniális, és egyszerűen hihetetlen, hogy Candice Carty-Williams legelső regénye! A mindössze harmincegy éves, jamaicai származású brit írónő debütáló regényként olyan könyvet alkotott, amiben szerintem könnyen, remekül (és néha igencsak fájdalmasan) magára ismerhet minden huszon- vagy harmincvalahány éves - akár fekete, akár nem, akár nő, akár nem -, aki valaha is küszködött magánéleti vagy munkahelyi dilemmákkal. Egyszerre szórakoztató és mélyenszántó, könnyed és komoly, vicces és elgondolkodtató. Közben pedig olyan érzékletesen és őszintén, hol humorosan, hol megrendítően fejti ki, milyen is egy fiatal fekete nő élete a mai Angliában, hogy azzal egyes olvasóknak egyedi, eddig hiányzó "tükröt" mutathat, másoknak pedig kulcsfontosságú, nagyon is szükséges "ablakot" nyithat. Legyen szó a Black Lives Matter mozgalomról, a randiappokról, a terápiáról vagy a munkahelyi afférokról, Queenie nézőpontja egészen egyedi, újszerű, hiánypótló - habár megjegyzem, véleményem szerint elég szomorú, hogy a regény megjelenése és sikere még 2020-ban is kuriózumnak számít a brit könyvkiadásban -, de korántsem csak a fekete olvasóknak szól, hiszen annyira eleven, komplex, valós, hogy épp attól válik univerzálissá, amilyen specifikus.
Queenie korántsem tökéletes, sőt nagyon is esendő alak, aki pont ugyanannyira szabotálja önmagát lépten-nyomon, amennyire a körülmények összeesküsznek ellene, de én ettől csak még jobban a szívembe zártam, hiszen kire ne volna igaz, hogy néha önmaga legnagyobb ellensége? Borzasztóan drukkoltam neki, hogy sikerüljön egyről a kettőre jutnia, és bizony az is a könyv javára szól, hogy igazi érzelmi hullámvasút, a cselekmény végig kiszámíthatatlan. Többször is gondoltam azt, hogy tudom, hová fogunk kifutni... majd az események teljesen más irányt vettek, mint vártam. A könyv csupa szív és csupa humor, minden egyes karakter hiteles és összetett - a "corgik" csoportos SMS-ein gyakran szakadtam a nevetéstől, Queenie családtagjai pedig szinte lelépnek a lapokról -, a mai London élénken, szeretettel, de korántsem rózsaszín szemüveggel van ábrázolva, legyen szó a társadalmi vagy a gazdasági viszonyokról, változásokról.
Carty-Williams világosan és nyíltan beszél a legkomolyabb, legszemélyesebb kérdésekről is, például egészen megrendítő, ahogy kifejti, milyen hatással van Queenie-re lelkileg-szellemileg, amint a hírekben újra meg újra azt látja, milyen keveset ér sokaknak az olyan emberek élete, mint ő (de közben persze úgy érzi, kötelessége folyamatosan tájékozottnak lenni), vagy mennyire elkeserítő az őt körülvevő fehérek makacs tudatlansága, értetlensége és érdektelensége, mert inkább nem vesznek tudomást a kisebb-nagyobb problémákról, mint hogy változtatniuk kelljen a hozzáállásukon vagy a viselkedésükön, vagy hogy milyen frusztráló a magukat feministának, liberálisnak, progresszívnak valló emberek teljes elzárkózása attól, hogy más ügyekben is kiálljanak, mint ami őket közvetlenül érinti. Az írónő azt is bemutatja, milyen különösen fájó, amikor a sztereotípiák és bántások pont, hogy a nem fehérektől, a nőktől, vagy akár egyenesen a barátoktól, szerettektől, családtagoktól jönnek. Amikor pedig kifejti, hogy mindezek tükrében mit jelent Queenie-nek és önértékelésének a BLM, az egyszerre szép, megható és felvillanyozó.
(Azóta pedig írtam már Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál c. csodálatos ifjúsági regényéről is, ami egy afroamerikai kamaszlány történetén keresztül mutatja be a BLM mozgalmat, ugyanolyan megrendítően és mélyenszántón, illetve szórakoztatóan és sziporkázón, mint a Queenie.)
A regény kihangsúlyozza azt a veszélyes ellentmondást is, hogy miközben a fekete kisebbségnek olyan terhekkel kell megbirkóznia, aminek következtében különösen fontos lenne fokozottan ügyelniük a mentálhigiénéjükre, a lelki-szellemi egészségükre, az önértékelésükre, sajnos a közösségben még mindig stigmának számít pszichológushoz fordulni, segítséget kérni, mert gyengeségként könyvelik el, ha valaki terápiára jár, nem képes "egyedül boldogulni" a bajával, az előző generációkhoz hasonlóan "magába fojtani" a problémáit. Queenie története ezt a tévhiedelmet is megcáfolja, mint ahogyan azt is, hogy csak egyféleképpen lehetne fekete nőnek lenni, vagy hogy valakinek a bőrszíne, a származása, a kinézete, az identitása, a hovatartozása miatt azt kéne éreznie, hogy "nem elég". Akárcsak Queenie Jenkins és történetének szereplői, egyikünk sem tökéletes, mind követünk el hibákat, botladozunk, kudarcot vallunk, bőven van mit tanulnunk - de ha nem ellenségesen viszonyulunk egymáshoz, és igyekszünk figyelni a másikra, igenis előreléphetünk, egyénileg és közösen is (legyen szó családról, barátokról, párkapcsolatokról, vagy az egész társadalomról).
Black Lives Matter - azaz számítanak a fekete életek, ahogy a fekete könyvek, a fekete történetek, a fekete alkotók is. És még oly sok minden más. Számítanak, mindenkinek, nem csak a feketéknek. Mert mindannyian szegényebbek leszünk azáltal, ha a társadalom egy részét kirekesztjük a kultúrából, ha nem minden olyan alkotó, mint Candice Carty-Williams, mondhatja el a történetét, legyen az szomorú vagy örömteli, valós vagy csupa fantasztikum, diadalmas vagy tragikus. Mert micsoda egy történet ez! Talán máshogy szól a más-más közönséghez, de attól még mindenféle olvasót szórakoztathat, elgondolkodtathat, kikapcsolhat, segíthet. Hiszen épp ez az olvasás lényege, ugyebár: nincs két egyforma könyv, nincs két egyforma olvasó, nincs két egyforma olvasmányélmény.
Kíváncsian és lelkesen várom, mit alkot még az írónő egy ilyen debütálás után. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen kalandos, jópofa, szellemes ez a regény, hitelesen modern és mai, mégis időtlen értékűnek érződik, már első olvasásra. És hiába nem pont rólam szól, mégis számtalan pontján éreztem azt, hogy Carty-Williams a lelkembe, a fejembe, az életembe lát. Mert hát minden különbségünk mellett mégiscsak emberből vagyunk mindannyian...
Mi hasonlót olvastam már?
A skóciai, egyedülálló, monoton irodai munkát végző Eleanor Oliphant sok szempontból egészen más kihívásokkal küszködik ugyan, mint Queenie, ám a különc, magányos, rutinjába görcsösen kapaszkodó fiatal nő szívbemarkoló-szívmelengető, humoros és elgondolkodtató története szintén arról szól, milyen fontos odafigyelnünk egymásra, mert senkit sem lehet első (vagy akár sokadik) látásra tökéletesen megítélni. Mindkét könyv kihangsúlyozza, hogy a legapróbb kedvesség is rengeteget számíthat, minden furcsaságunk vagy különbözőségünk dacára is megtalálhatjuk a másikkal az összhangot, néha akár a legváratlanabb helyzetekben és legmeglepőbb személyekben lelhetünk barátokra. Közös üzenetük, hogy segítséget kérni nem szégyen, és változni sosem késő.
A skót írónő könyve szintén debütáló regény, és Eleanort is a szívembe zártam már legelső olvasásra. Queenie-hez hasonlóan komplex és valós alak, aki jobban érti a könyveket, mint az embereket, így nem igazán tud kapcsolatokat teremteni még a kollégáival sem, hétvégi szabadidejét a társas élettel való próbálkozás helyett inkább az ivászattal tölti ki, a múltjában valami súlyos trauma lappang, amivel nem tud (és nem is igazán akar) szembenézni, családi kapcsolata egyedül az édesanyjával van, akivel hetente egyszer beszél telefonon, és attól is csak még rosszabbul érzi magát. Szóval, nem egészen igaz, hogy "köszöni, jól van", bármennyire is igyekszik meggyőzni erről saját magát és a környezetét is. Csakhogy mindig mindenki elfogadja ezt a választ, egészen addig, amíg be nem toppan az életébe néhány olyan ember, akik talán kizökkentik végre a megszokott kerékvágásból. De a változás nem könnyű, és sosem egészen úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi. Ez a mulatságos, megható, megdöbbentő, végtelenül empatikus és csupa szív könyv szintén nem oda fut ki, ahová az ember gondolná, egészen a legvégéig tartogat meglepetéseket. Reálisan esendő, hétköznapi, mégsem átlagos szereplőkkel van tele, akiknek lelkesen drukkolunk, bármennyire is frusztrálnak minket néha, és szerintem sokan magunkra ismerhetünk bennük.
Mi hasonlót olvasnék még?
Adichie fantasztikusan tudja összekötni az egyéni emberi sorsokat az identitás és a hovatartozás tágabb, komplex, árnyalt kérdéseivel, nem elégszik meg egyszerű, felületes válaszokkal, érdekfeszítően világít rá az egyes fekete, afrikai, afroamerikai, nigériai, ki- és bevándorló stb. közösségek sajátosságaira, hasonlóságaira és különbségeire.
Mindenesetre, ahogy azt a Queenie is kifejti, természetesen senki sem képviselheti, határozhatja meg egy személyben, mit is jelent fekete nőnek lenni, még egy olyan mű vagy alkotó sem, mint az Americanah és Adichie. Az identitás, legyen nemi vagy etnikai, ennél nyilván jóval bonyolultabb kérdés. Hiszen épp erről szólna a feminizmus, hogy hagyjuk az embereket létezni, kibontakozni a sokféleségük teljes, széles spektrumán. Így minél több ilyen könyv születik, minél több ilyen alkotó érvényesül, annál jobb - mindenkinek.
Kedves Zsófi! Nem ismerjük egymást, de olvasva írásaidat mégis úgy érzem sok mindent tudok rólad. Gondosan ügyeltél rá,hogy véletlenül se magadról, kizárólag olvasmány élményeidről írj, de az a lelkesedés, az a kedves, könnyed stílus amivel ezt tetted, az a könnyedsége ellenére komoly gondolatokat ébresztő, elemző gondolkodás és főleg az a rengeteg összegyűjtött és most közzétett információ mind-mind rólad beszél. Rólad, egy olyan lányról, akivel személyesen is szívesen megismerkednék. Gratulálok! További munkádhoz sok sikert kívánok! Nádasné Szabó Ágnes
VálaszTörlésKedves Ági! "Közös ismerősünkön" keresztül már tolmácsoltam a hálás köszönetemet a fantasztikus, lelkesítő visszajelzésedért, de gondoltam, itt is legyen mindenképpen nyoma, mekkora öröm volt olvasnom a szavaidat. Nagyon boldog vagyok, hogy ezek szerint átjön az írásaimból, amit ki akartam fejezni: egy szándékosan nagyon is szubjektív, egyéni olvasói nézőpont, ami alapvetően mégiscsak a könyvekről szól, nem konkrétan rólam, és remélhetőleg érdekes lehet másoknak is. De nem is gondoltam volna, hogy az én kis könnyed-komoly "merengéseim", meg az általam érdekesnek tartott, szerintem összekapcsolódó információk együttese már néhány bejegyzés után ilyen pozitív benyomást tud kelteni. Persze az olvasón is múlik, hogy mit vesz le az olvasottakból, így tényleg én lehetek hálás neked, amiért ilyen érdeklődő, értő, kíváncsi közönségként fogadtad az írásaimat. Ez már önmagában szuperül inspirált/inspirál a továbbiakhoz! Még egyszer köszönöm, neked is minden jót! Zsófi
Törlés