Avagy: hétköznapi hősök, legendás alkotók, afroamerikai ikonok - akik már elmentek, de az emlékük örökké velünk marad
A tavaly nyáron tragikusan fiatalon, rákban elhunyt színész a wakandai T'Challa király, azaz a Marvel-szuperhős Fekete Párduc szerepében lett világsztár, de más filmjeiben is fantasztikus, emlékezetes alakításokat nyújtott, például az amerikai történelem több legendás ikonját életre keltve.
Chadwick Boseman emléke előtt már tisztelegtem a múlt héten az egyik nagy-nagy kedvencemnek, a 2018-as Fekete Párduc-nak szentelt posztommal, most pedig folytatom az általam látott filmjei bemutatását, és ezúttal az életrajzi alakításait veszem sorra.
Mind maguk a filmek, mind a témáik, mind az üzenetük megmaradtak aktuálisnak - de még mennyire... Épp azért örök érvényűek, mert nemcsak rávilágítanak a problémákra és nehéz kérdésekre, hanem abban is példát mutatnak, hogyan lehet ezekkel szembenézni, a jó ügyért és egyben önmagunkért-másokért kiállni, változást elérni. Mindeközben pedig szórakoztatóak és lebilincselőek is, tehát igazán tökéletesek lehetnek az otthoni (kényszerű) bekuckózáshoz, mert unatkozni garantáltan nem fogunk rajtuk!
A 42-es (42, 2013)
A film a baseball-legenda Jackie Robinson életéről szól, aki úttörőként a legelső fekete játékos volt a modern kori első osztályú profi baseballban. Robinson óriási ellenállással került szembe a pályán és azon kívül is, de kénytelen volt szinte határtalan méltósággal, kitartással tűrni a rasszista fenyegetéseket-támadásokat-pocskondiázást, nehogy az előítéletes fehérek a saját heves reakcióját fordíthassák ellene. A Brooklyn Dodgers csapatának játékosaként számára jóval nagyobb volt a tét a meccsek eredményénél és a saját karrierjénél: a puszta személyével, jelenlétével, elvitathatatlan tehetségével, ikonikussá vált 42-es számával sokkal többet, több mindenkit képviselt önmagánál. Elképesztő erő kell ahhoz, hogy valaki ne roppanjon bele ekkora felelősségbe, nyomásba, elvárásba - és közben még a pályán is bizonyítson, meccsről meccsre.
Boseman tökéletesen hozza a hősies ikont, gondosan megmutatva Robinson emberi oldalát; és a film többi alakítása is szuper, üzenete pedig örök érvényű. Akár odavan valaki a baseballért, akár a legkevésbé sem sportrajongó, a film ettől függetlenül, önmagában is remek élmény: érdekes, elgondolkodtató, megrendítő, szórakoztató, megható alkotás. Méltó tisztelgés Robinson élete és nagysága előtt, miközben azt is tökéletesen előrevetíti, miért bizonyult Boseman később csodás választásnak a szuperhősi/királyi szerepre. A teljes szereplőgárda fantasztikus körülötte: Harrison Ford, mint a Dodgers tulajdonosa, aki az íratlan szabályokkal szembeszegülve szerződteti Robinsont; Nicole Beharie, mint a férjét rendületlenül támogató Rachel Robinson; André Holland, mint a Robinson kiválasztásában kulcsszerepet játszó sportriporter, Wendell Smith - hogy csak néhányukat említsem külön kiemelve.
A film üzenete különösen aktuális és elgondolkodtató lehet abból a szempontból is, hogy mit jelent kiállni az elveinkért, (jó/rossz) példát mutatni, a helyes utat választani akkor is, ha az nehéz, vagy épp értetlenkedésbe/ellenállásba/megvetésbe ütközik. Hogy mit jelent igazán odafigyelni másokra, nem csak saját magunkkal törődni, bármennyire vagyunk is meggyőződve arról, hogy nekünk van igazunk. Hogy mit jelent tudomásul venni és megérteni az emberek közti különbségeket, nem csak legyinteni rájuk vagy elutasítani őket. Hogy mit jelent egyrészt élharcosnak, úttörőnek, másrészt pedig támasznak, segítőnek lenni a jó ügy érdekében. Mert a maga módján igenis mindenki tehet valamit abban és azért, ami fontos a számára - és mert egy igazságosabb világ, rendszer, társadalom bizony mindannyiunknak jobb, egytől egyig.
Get on Up - A James Brown sztori (Get on Up, 2014)
Egy szintén ikonikus alak filmje, ezúttal a zene világából, a soul-funk énekes James Brownról: egy páratlan tehetségről, egy döbbenetes életútról, egy egészen különleges személyiségről. A zenés életrajzi film az időben ide-oda ugrálva, néha a nézőkhöz kiszólva pont annyira dacol a hagyományos keretekkel, hogy ettől csak még inkább remekül illik a legendához, akinek emléket állít. Lendületes, magával ragadó alkotás - a zene és a sztori egyaránt. Én kimondottan imádom a zenés-táncos filmeket, így talán (sőt biztosan) elfogult vagyok, de szerintem a Get on Up korántsem egy tipikus látványos slágerválogatás, és kész, hanem egy egészen egyedi ábrázolása egy egészen egyedi embernek, életnek, karriernek, alkotónak.
A film - a történet és az alakítás - nem emeli piedesztálra Brownt, épp ellenkezőleg, életének árnyoldalait és hullámvölgyeit ugyanúgy bemutatja, mint sikereit és diadalait. Korántsem leegyszerűsíti az életét, hanem nagyon is bonyolult személyiségnek mutatja be, nem kétdimenziós alaknak. Egy géniusz, aki rengeteg akadállyal dacolva jutott föl a csúcsra és írta be magát a zenetörténelembe - ugyanakkor egy hús-vér ember, akivel enyhén szólva sem volt mindig könnyű...
Boseman teljesen átlényegül a filmben Brownná - akár a színpadon, akár a magánéletben -, és azokat a pillanatokat is remekül hozza, amikor az alak kiszól a nézőkhöz, a saját története narrátoraként-kommentátoraként. A többi szereplő is fantasztikus, akár nagyobb részük van a filmben, akár csak pár jelenet erejéig bukkannak fel. Külön érdekesség, hogy Brown édesanyját Viola Davis alakítja a filmben - a csodálatos színésznő később Boseman utolsó (szintén zenés) filmjében, a Ma Rainey-ben játszotta mellette a címszereplő énekesnőt.
Az pedig sajnos külön szomorúság, hogy a filmben hasonlóan pazar alakítást nyújtó Nelsan Ellis ma már szintén nincs köztünk... (Ő egy egészen másfajta betegséggel, az addikcióval küzdött, és hiába igyekezett kiutat találni a függőségből, végül sajnos hasonlóan borzasztó idejekorán életét vesztette. Ez persze semmit sem csökkent annak jelentőségén, hogy igenis lehetséges és fontos segítséget kérni, megoldást keresni a szenvedélybetegség ügyében, hiszen akárcsak a rák terén, nincs két teljesen egyforma eset, és egyáltalán nem biztos, hogy a végkimenetel garantáltan reménytelen! Azért is tartottam ezt fontosnak külön kiemelni, mert a saját életük példáján keresztül ezek az emberek hosszú távon akár életeket is menthetnek, hiszen óhatatlanul felhívták a figyelmet arra, milyen fontos odafigyelni magunkra, testi-lelki egészségünkre.) De úgy érzem, tényleg érdemes a szomorúság helyett inkább arra koncentrálni, hogy ezek a viszonylag fiatalon elhunyt alkotók micsoda alakításokat hagytak hátra, mit tettek bele a világba - milyen hullámokat vetettek, amik még sokáig nem fognak elülni...
Marshall - Állj ki az igazságért! (Marshall, 2017)
Erről a szintén valós eseményeken alapuló filmről már írtam a blogon (és már csak a múlt héten beköszöntött pészah* ünnepének kapcsán is aktuális lehet!), a relevanciájából pedig azóta sem veszített, sőt: a történet Thurgood Marshall ügyvéd és polgárjogi aktivista - aki később az amerikai Legfelsőbb Bíróság első afroamerikai bírája lett - egyik korai ügyéről szól, amelyben egy zsidó ügyvéddel, Sam Friedmannel fogott össze egy a meggyőződése szerint ártatlanul megvádolt fekete férfi védelmében.
(*Ami a hasonló időzítés dacára ugyanúgy nem szimplán a "zsidó húsvét", ahogy a hanuka sem a "zsidó karácsony" - én már csak tudom, hiszen oly sokakhoz hasonlóan többféle ünnepkör hagyományait is tartom, amihez bizony még vallásosnak sem kell lenni. Mert hiába és bármennyire nem tetszik ez egyeseknek, egyszerűen ennyit jelent a "multikulti" a mindennapi életben... De aki nem hiszi, járjon utána! Csak ha már az összefogásnál tartunk, ugye...)
A film izgalmas jogi dráma, stílusos-hangulatos noir és érdekes társadalmi korrajz egyben. A fekete és a zsidó ügyvéd partnersége inspiráló és példamutató - két nagyon különböző személyiség, nagyon különböző háttérrel, akik a jó ügy érdekében félretették az ellentéteiket, megtalálták a közös hangot, és összedolgoztak -, ugyanakkor mindketten hiteles, emberi alakként vannak ábrázolva. Boseman egyszerűen tökéletes, mint a már a pályája elején is zseniális, eléggé (jogosan) arrogáns Marshall, Josh Gad pedig remekül megtestesíti a hétköznapi átlagembert, aki "felnő" a nagy feladathoz.
Személyes megjegyzésem, hogy ez volt Boseman utolsó filmje, amit még a halála előtt láttam, pont tavaly nyáron... Így hát "önmagában" nézve is nagy hatással volt rám, ugyanúgy imádtam magát a filmet - a történetet, a stílust, az alakokat -, ahogy megragadott a téma és az üzenet is. És nemcsak a zsidó-fekete összefogás sztorijával fogott meg magának ez a film, de nagyon, hanem azzal is, hogy (talán pont a hozzám hasonló könyvmolyok örömére!) még a harlemi reneszánsz olyan nagy alakjai, híres írói is felbukkannak benne, mint Langston Hughes és Zore Neale Hurston. Hát, mindezek után csakis Könyvturista-kedvenc lehetett ebből a filmből, nem is kérdés. De persze könyvmolyságtól függetlenül csak ajánlani tudom bárkinek, akit érdekel egy remek, izgalmas, szórakoztató film, fontos és időtálló mondanivalóval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése