Aktuális olvasmányok II.

Avagy: élni és élni hagyni, olvasni és olvasni hagyni - ilyen egyszerűnek kéne lennie, nem igaz?

De mégsem így mennek mindig a dolgok, és az élet néha olyan módon színezi át az ember legfrissebb olvasmányélményét, amire nem is számított, amikor belekezdett az adott könyvbe.

Amiről ezúttal morfondírozok:

Röpke pillanat csak földi ragyogásunk (Ocean Vuong)

A könyv, amit legutóbb olvastam

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk 

(On Earth We're Briefly Gorgeous, 2019)

Európa kiadó, 2020, ford. Varga Zsuzsanna

Gyönyörű, megrendítő, lírai regény egy vietnámi születésű, amerikai írótól/költőtől. A könyv főszereplőjét Vuong részben saját magáról mintázta: a fiatal férfi az édesanyjához címzett levélen keresztül beszél a gyerekkoráról, a családjáról, első szerelméről, az út- és identitáskereséséről, a Vietnámhoz és a vietnámiságához fűződő viszonyáról, alkotói-kreatív hangjának megtalálásáról. Szól a felnövésről, a hovatartozásról, a szerelemről, a másságról, a családról, az irodalomról, a származásról, a szexről, a szeretetről, a szegénységről, a függőségről, a barátságról, az álmokról, az emlékezetről, a felejtésről, a háborúról, a történelemről és még sok minden másról.

Mire kiolvastam, ez a könyv sajnos szintén fájdalmasan aktuálissá vált az utóbbi idők történései kapcsán, mivel szívet tépően bemutatja, hogy a gyerekeknek, fiataloknak nemhogy ártana, ha már kicsi koruktól mintákat látnak a sokféle másságra, hanem pont, hogy nagyon is káros, tragikus következményei lehetnek később annak, ha nem tanulják meg minél előbb és minél inkább elfogadni a bármiféle másságot - akár a többiekben, akár saját magukban.

"Aznap megtanultam, milyen veszélyes lehet egy szín. Hogy egy fiút leverhetnek arról az árnyalatról, hogy megértessék vele: megszegett egy törvényt. Még ha a szín semmi más, csak amit a fény megmutat, azaz, hogy semminek sincsenek törvényei, és hogy egy rózsaszín biciklin ülő fiúnak mindenekelőtt a gravitáció törvényét kell megtanulnia."

Mert mint a levélregény történetéből is kiderül, az ember pont olyan, amilyen, nem a mesékből tanulja el a másságát, ahogy "kinőni" sem fogja a saját egyéni identitását  - akár lát rá pozitív példát maga körül, akár nem. De ha valakire olyan családi és társadalmi nyomás nehezedik, aminek sehogy sem tud megfelelni, annak könnyen lehet nagyon rossz vége. A könyv szereplői lényegében útmutatás nélkül, sőt kimondottan ellenszélben igyekeznek megbirkózni önmagukkal és a világgal, amennyire csak bírnak. Nem mindegyiküknek sikerül, és Vuong nem szépíti ezt a komor valóságot.

"Azt hittem, a szex arra való, hogy a rettegés ellenére kipróbálhassunk mindent, hogy ha a világ nem lát minket, akkor nem érvényesek a szabályai. De tévedtem. A szabályok már bennünk voltak."

Ugyanakkor a történet nemcsak az élet tragikus, megrendítő oldalát mutatja be, hanem a szépet, a meghatót, a reménykeltőt is. Beszél a szeretetről és az összetartásról, a barátságról és a szerelemről, a tehetségről és a kreativitásról, amik természetesen nem oldanak meg mindent, de akkor is rengeteget számítanak, jelentenek, segítenek. Beszél arról, hogy kívülállónak lenni nem feltétlenül rossz dolog, sőt bizonyos értelemben akár felszabadító is lehet, ha esélyünk sincs belesimulni a tömegbe. Meg arról, hogy bár vannak, akik minden műveltségük dacára soha nem fognak - és nem is akarnak - igazán megérteni másokat, igenis van, aki minden tudatlanságával együtt még akkor is képes elfogadni a másikat, ha önmagával nem bír megbékélni. Mert az emberek mindig meg tudnak lepni minket, és nem csak a negatív értelemben.

"Talán nem is végállomást kerestem, csak a folytatást."

Vuong minden líraisága és költőisége dacára elképesztően nyíltan, kendőzetlenül és reálisan ír mind az érzelmek, mind a testiség bonyolult kérdéseiről. Autentikussága ékesen bizonyítja, milyen hamisak a különböző sztereotípiák és felszínes előítéletek, illetve hogy az ún. "tabutémák"-ról nagyon is beszélni kell, mert nem az a megoldás, ha a homokba dugjuk a fejünket, hanem az, ha odafigyelünk egymásra. Aminek leginkább azt kéne jelentenie, hogy elsősorban magukat az érintetteket hallgatjuk meg, nem pedig az ítélkező, okoskodó kívülállókat. Ez az irodalomban ugyanúgy igaz, mint az élet más területein.

"De miért nem lehet a kreativitás nyelve az újjászületés nyelve is?"

Egyébként íme, az alábbi linken magyarul is elérhető Vuong egy olyan verse, Závada Péter fordításában, ami szerintem nagyon szépen leképezi az egész regényt (nem abból részlet, a könyv maga alapvetően próza, még ha a stílusán abszolút érezhető is végig, hogy egy költő szövege): Egy nap szeretni fogom Ocean Vuongot 

De még versolvasónak sem kell lenni ahhoz, hogy megérje tenni egy próbát ezzel a könyvvel: én magam is úgy gondoltam, kihívás lesz a számomra, ám nagyon is olvasmányosnak, gördülékenynek, könnyen érthetőnek bizonyult.

Szóval, ezt a könyvet is nagyon sok mindenkinek el kellene olvasnia - de tartok tőle, hogy persze pont azok nem fogják, akiknek a leginkább kéne... Hát, az ő bajuk, nem is tudják, mit veszítenek. Lám, én nem vagyok se vietnámi származású, se bevándorló, se meleg férfi, se menekült, se amerikai, se költő, mint Vuong - és mégis, a szavai tökéletesen elértek hozzám, minden távolság és különbség dacára, sőt mélyen megérintettek.

Persze ehhez eleve nyitottan kell hozzáállnunk az olvasáshoz, a többi emberhez, a mássághoz, a sokszínűséghez. Kíváncsian, empatikusan, figyelmesen. De ha nem elutasítjuk azt, ami idegen a számunkra, hanem igyekszünk megérteni - vagy épp tudomásul vesszük, hogy nem érthetünk meg mindent, mert nem vagyunk egyformák, és nem is kell annak lennünk -, tapasztalataim szerint egy kis erőfeszítés mindig bőven megtérül. És az olvasás ebben rengeteget segíthet - ha hagyjuk.