Avagy: újabb javaslatokkal jelentkezem arról, hogy milyen olvasmányokkal dobhatjuk fel a melankolikus napokat. Mert nekem minden helyzetre van egy (vagy több) könyv a tarsolyomban...
Eddig képregényeket és kisregényeket ajánlottam. Most is abban gondolkoztam, mit érdemes olvasni, ha nincs túl sok időnk és energiánk, de igencsak ránk férne a kikapcsolódás és a feltöltődés.
Egy rövid, de ütős regény
Agatha Christie krimijei:
Miss Marple, Hercule Poirot, Tommy és Tuppence, meg a többiek
A "krimi koronázatlan királynője" egyben a szórakoztató, könnyed, mégis értelmes és lebilincselő kikapcsolódás mestere is. A könyvei hamar kiolvashatóak, mert nem szokása se bő lére ereszteni, se agyonbonyolítani a mondanivalóját, hanem színtisztán az igényes szórakoztatásra, a fordulatos történetmesélésre koncentrál, de még a legrövidebb sztorijába is bele tud csempészni pár csavart. Egy frappáns kis Agatha Christie-krimit mindig remek olvasni, télen-nyáron, esőben-napsütésben, jó- vagy rosszkedvünkben, fáradtan vagy kipihenten. Az írónőnek direkt az volt a célja (ahogy azt több könyve előszavában említi is), hogy segítsen az olvasóinak a szürke hétköznapok elől a regényei izgalmas, kalandos világába menekülni.
És persze mindig jó móka találgatni, hogy ki lehet a gyilkos - habár nekem eddig csak egyszer-kétszer sikerült helyesen megtippelnem a bűnöst, de sebaj, azért még tovább tréningelem a "kis szürke agysejtek"-et, elvégre az olvasás garantáltan frissen tartja őket, n'est-ce pas?
Ráadásul Christie történetei nemcsak elsőre élvezetesek, amikor még nem ismerjük a megoldást, hanem akár újraolvasva is rendkívül szórakoztatóak tudnak lenni. Egyrészt az írónő gördülékeny, tömör, humoros stílusa és éles szemű, csípős, reális meglátásai miatt, másrészt a nagyon emberi, esendő karaktereinek köszönhetően, harmadrészt pedig azért, mert könyvei a maguk nemében érdekes kis korlenyomatként is szolgálnak. (És habár sok minden megváltozott a legelső regényének megjelenése óta eltelt kerek 100 évben, de bőven találkozhatunk olyasmivel, ami ma is ugyanúgy igaz.) Így hát természetesen még akkor is érdemes olvasni őket, ha már láttunk belőlük valamilyen adaptációt.
És mivel olyan sok van belőlük, kedvünkre válogathatunk a különféle nyomozók és főhősök, hosszabb-rövidebb írások, kalandosabb vagy komolyabb történetek között - az biztos, hogy egyhamar nem fogunk kifutni az olvasnivalóból! Egyébként a Helikon kiadó pár éve új életműsorozatot indított az írónő krimijeiből, kis puhafedelű kötetes kiadásban, Tillai Tamás fantasztikusan egységes, szellemes, egyszerre modern és mégis Christie-hez illő, egészen egyedi stílusú borítóterveivel. Akár nagy Christie-rajongó az ember, akár újonnan ismerkedik a műveivel, ezek a színes kis kötetek könnyen jobb kedvre deríthetik még a legborongósabb napon is.
Egyéb hasonló regények:
Hugicám, a sorozatgyilkos
(Oyinkan Braithwaite, Athenaeum kiadó, 2020, ford. Szieberth Ádám)
A nigériai Braithwaite rövid, lendületes, könnyen és gyorsan elolvasható, de annál ütősebb regénye két nővérről szól Lagosban, akik a testvéri kötődést egészen extrém szintre emelik: az idősebbik nő, Korede segít "eltakarítani" a húga, Ayoola pasijának hulláját, miután a fiatalabbik lány önvédelemre hivatkozva, állítása szerint véletlenül végzett a férfival. Korede kötélidegzetű, átlagos kinézetű ápolónő, aki világ életében kötelességének érezte, hogy óvja feltűnő szépségű húgát, és még akkor sem hagyja cserben vagy árulja el Ayoolát, amikor már zsinórban a harmadik pasija holttestétől kell segítenie neki megszabadulni. Csakhogy ezek után Ayoola pont azzal az orvossal jön össze, akibe nővére már régóta reménytelenül szerelmes, és Korede aggódni kezd, hogy talán legközelebb ennek a férfinak a hulláját lesz kénytelen eltüntetni... Vajon jó testvérként az lenne a dolga, hogy a végsőkig törje magát a húgáért, akivel már annyi mindenen keresztülmentek együtt, vagy inkább épp az, hogy megfékezze?
Ez a lebilincselően izgalmas, sötét humorú, csípős társadalomkritikájú regény bármikor érdekes olvasmány lehet, de a nyomott hangulatunkról pláne segíthet megfeledkezni, hiszen akármilyen nehézséggel is küszködünk, az (remélhetőleg) nem fogható ehhez a szituációhoz. És akár megnyugtatónak is találhatjuk, hogy lám, minden testvérnek, családnak, párkapcsolatnak megvannak a maga egyedi problémái.
Óceán az út végén
(Neil Gaiman, illusztr. Elise Hurst, Agave kiadó, 2020, ford. Pék Zoltán)
Gaiman rövidke, mesés regénye nemrég jelent meg új, illusztrált kiadásban, és úgy érzem, varázslatos szövegével és elbűvölő rajzaival egyszerűen tökéletes olvasmány egy borús napra. Gyönyörű, megható történet egy férfiról meg a fiúról, aki egykor volt, három rejtélyes nőről, a családról és a generációkról, egy házról a földút végén, egy kacsaúsztatóról, ami talán óceán, a gyerekkorról, a történetekről, a szeretetről, a felnövésről, a képzelet mágiájáról és az emlékezetről. Kicsit horror, kicsit álomszerű, nagyon-nagyon jellegzetes Gaiman, így rajongóknak és zöldfülűeknek egyaránt ajánlott.
Igazi merengős-belemerülős könyv - azoknak, akik megőrizték lélekben a gyermekkori nyitottság és fantázia varázsát, illetve azoknak, akik szeretnének visszaemlékezni arra, milyen is volt, amikor még semmi sem tűnt lehetetlennek vagy elképzelhetetlennek. Mert ezekben az időkben különösen jól jön egy kis megerősítés, milyen fontos, hogy ne csak a szürkeséget lássuk, hanem a színeket is értékeljük, mert azok is ott vannak körülöttünk, csak észre kell venni őket - sokszor a lelki szemeinkkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése