Avagy: amikor az élet különös módon színezi át az ember olvasmányélményét, mielőtt még egyáltalán befejezné az adott könyvet
Az aktuális könyves eseményekkel összefüggésben óhatatlanul kikívánkozik belőlem egy-két dolog az éppen olvasott regényem kapcsán. Mert időzíteni ugyebár tudni kell...
Nagyon-nagyon elnyerte a tetszésemet ez a könyv, gőzerővel igyekszem is befejezni, mielőtt novemberben megjelenik a következő rész. Több idősíkon mozgó, sokszínű, mitikus, drámai, humoros, lábjegyzetes* - szóval, igazán nekem való. Még függelék is van hozzá! (Amiről A Gyűrűk Ura óta tudjuk, hogy a létező legeslegmenőbb kiegészítője egy fantasynek, ugyebár.) Féltégla a javából, de eléggé rövid és pörgős fejezetekkel, így hát tökéletesen alkalmas volt arra, hogy időről időre elolvassak belőle egy jó nagy adagot, aztán kicsit félretegyem, olvassak valami mást, majd visszatérjek hozzá egy újabb adagra, és így tovább.
*Ami mindig, de mindig nyerő! (ld. Terry Pratchett**)
**GNU Sir Pterry! (Korongvilág-rajongók előnyben, bocs. De a lényeg, hogy amíg valakinek nem hal el a neve, addig életben tarthatjuk az emlékét is, így mégiscsak velünk marad.***)
***Márpedig a páratlanul zseniális Pratchett humorral teli bölcsessége most talán jobban kell nekünk, mint valaha...
Lyons regénye egyszerre igazán hagyományos, amolyan régimódi mesés fantasy, amin tökéletesen érzékelni a nagy elődök hatásait, mégis újító, mai szemléletű a stílusa, karakterábrázolása, történetvezetése. És bármilyen szórakoztató, jópofa meg fantáziadús, abban szintén követi a műfaj régebbi és újabb nagy neveinek példáját, hogy azért a mi való világunkról is bőven van mondanivalója, ahogy a legjobb fantasyknek (meg mindenféle egyéb fantasztikumnak) mindig:
"A démonok és szörnyetegek esete egyszerű; mindig összeverődünk, hogy leküzdjük őket. De az igazi, az alattomos gonoszság az, ami hagyja, hogy hátat fordítsunk valaki más fájdalmának, és azt mondjuk, hogy hát, ez bizony nem az én dolgom."
Mindig jó ilyen könyveket olvasni, amikben a képzeletgazdag közeghez, az egyedi stílushoz meg az izgalmas történethez reális - és reálisan különféle - szereplők, komplex és változatos kapcsolatok, valamint hiteles és releváns kérdések, dilemmák társulnak. De pláne jólesik ez a könyvturista lelkemnek egy olyan évben, amikor a rengeteg meglévő problémánk mellett/dacára egyes írók azzal vannak elfoglalva, hogy valamiféle mániákus hobbiként keresztes hadjáratot folytassanak egy meg nem értett kisebbség ellen (ld. J. K. Rowling és a transzfóbia), egyes szülők (és politikusok) pedig még a könyvpusztítástól sem riadnak vissza, mert annyira fel vannak háborodva azon, hogy bizonyos mesevilágok végre hitelesen leképezik a gyerekeknek a való világot, annak mindenféle sokszínűségével és másságával együtt (ld. Meseország mindenkié, Labrisz Leszbikus Egyesület, 2020). Mert a hétfejű sárkány meg a varázsiskola tökéletesen elképzelhető, az életveszélyes kalandok és a gonosz mostohák teljesen okés témák gyerekeknek - de a transznemű nőknél meg az egymásba beleszerető királyfiknál meghúzzuk a határt? Hát, akinek ez utóbbiakkal gondja van, annak szerintem jóval többet kéne olvasnia - és lehetőleg nem csak pont ugyanolyan emberekről, mint ő maga...
Mert az irodalom, a fantasztikum, a kultúra ugyanúgy mindenkié, ahogy a mesék világa is. Hiszen a műfajtól és a körítéstől függetlenül minden magára valamit adó alkotásnak a valóságra kellene reflektálnia, arról kéne valamit elmondania, márpedig abba mindannyian beletartozunk, a magunk bonyolult sokféleségével együtt. Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem.
Íme, egy rövid részlet egy dialógusból a Királyok Veszte két szereplője között - a két fiú közül az egyik megnyílik arról, hogy nem a lányokat szereti, és tart tőle, hogy a családja emiatt soha nem fogja őt igazán elfogadni, a másik pedig próbálja megvigasztalni, bátorítani:
De annak kellene lennie.
Mert mégis mi másra való a fantázia, a mesék, a határtalan képzelet birodalma, ha nem arra, hogy elképzeljük, milyenek lehetnének a dolgok, milyennek kéne lenniük, mire kellene törekednünk, hová juthatnánk el? És igen, ez sokszor nehéz, bonyolult, látszólag megoldhatatlan konfliktusokat jelent. Na, de a kedvenc hőseinktől pontosan azt tanultuk, hogy soha, semmiképpen nem szabad a félelemnek vezérelnie minket, ugyebár. (Akár a sárkányoktól való rettegésről van szó, akár egy másik embercsoporttal szembeni fóbiáról.) Meg azt, hogy milyen fontos a kíváncsiság, a nyitottság, a kitartás, a becsület, a szeretet, a bátorság, a barátság... És persze némi kalandvágy sem árt.
A történeteknek ereje van, hiszen azokon keresztül mesélünk egymásnak magunkról, másokról, az életről, a világról. Számít, hogy kik, miről, hogyan és mit mesélnek, akár kicsiknek, akár nagyoknak. Így hát minél több és minél többféle történetünk, alkotónk, mesénk van: annál jobb! Én sem akarom betiltatni azt, ami nem tetszik nekem - hanem inkább megkeresem azt, ami jobban szól hozzám. De igyekszem próbát tenni olyasmikkel is, amikben nem vagyok biztos, hogy nekem valók, mert ki tudja, milyen meglepetések érhetik az embert...
Szóval, muszáj hagynunk egymást szabadon élni és alkotni, amíg azzal valaki nem árt senki másnak (és bocs, de a "Fúj, ez nekem nem tetszik, mert nem értem, és nem is akarom megérteni!" vagy "Juj, irracionálisan félek tőle, mert kivetítem rá a saját egyéni paranoiáimat!" vagy "Nem fogadja el a családom/kultúrám/vallásom!" bizony nem merítik ki az ártás fogalmát), mert mindenki megérdemli, hogy egy történet hőseként, (fő)szereplőjeként, célközönségeként, sőt létrehozójaként láthassa magát. Mindenki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése