Avagy: kellemes meglepetések és megtérülő kihívások az erőszaktól ódzkodó könyvmolyoknak, egy vizuális médiumban - kezdő és haladó képregényolvasóknak
Különleges Úriemberek Szövetsége, Monstress, Saga: Roppant sikeres és elismert képregények, amik bizony nem riadnak vissza a brutalitástól, mégis nagy kedvenceim lettek, mert szuperhősök nélkül is egyszerűen szuperek!
A korábbi komfortzónás bejegyzésemben már írtam arról, miért érdemes tágítani az olvasói határainkat, és milyen hozzáállással tehetünk azért, hogy nyitottak legyünk az új dolgokra. Ezúttal is újabb példákat hoztam a saját olvasmányélményeimből arra, miként térülhetnek meg a kihívások, ha hajlandóak vagyunk ismeretlen, idegen terepre merészkedni.
Számomra a képregényolvasás már önmagában is eléggé új terep, az elmúlt néhány évben kaptam rá igazán. Gyerekkoromban olvastam ilyesmiket, illetve kamaszként oly sokakhoz hasonlóan nekem is meghatározó olvasmányélményem volt a Maus, Art Spiegelman megrázó, örök érvényű családtörténeti remekműve a holokausztról, de ettől még nem váltam képregényolvasóvá, minden könyvmolyságom dacára sem. A legkevésbé sem néztem le a műfajt, hiszen már a fent említett különböző olvasmányélmények alapján leszűrhettem, milyen széles spektrumot ölel fel: a könnyed és vicces meséktől kezdve egészen a mélyenszántó, megrendítő, önéletrajzi ihletésű, dokumentarista irodalmi mesterművekig. Ráadásul, mivel én magam még egy pálcikaemberkét is alig tudok megrajzolni, mindig is lenyűgözött, hogy mások képesek rajzokba önteni a történetmesélést, akár ők maguk az írók is, akár másokkal együttműködve hozzák létre ezeket az alkotásokat. De mivel úgy éreztem, még a prózai olvasmányok közül se fogok sose mindennek a végére érni, aminek szeretnék (a jó öreg "nem elég hosszú az élet, hogy mindent elolvassak, amit akarok" dilemma), egyszerűbbnek tűnt nem elmélyedni még egy külön médiumban...
Hogy magát a médiumot ettől még milyen érdekesnek tartottam, jól mutatja, hogy Michael Chabon 2000-es történelmi regénye az amerikai szuperhős képregények aranykoráról és zsidó kultúrtörténeti vonatkozásáról, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai, ami tavaly végre nálunk is megjelent (XXI. Század kiadó, ford. Soproni András), már hosszú évekkel ezelőtt nagy kedvencem lett, amikor még az angol eredetiben olvastam. És ez bizony még azelőtt volt, hogy beszippantott volna a Marvel moziuniverzum! (Ez utóbbiért amúgy nagyon nagy mértékben Marvel Kapitány tehető felelőssé, szóval, tulajdonképpen a csodás Carol és a cuki cicája - na, meg az új hősgenerációt képviselő, imádni való, szuperhős-rajongóból lett szuperhős kamaszlány, Kamala Khan, azaz Ms. Marvel - az okai mindennek...)
Akárhogy is, az elmúlt években - legalábbis én úgy vettem észre - jócskán nekilendült a hazai képregénykiadás (és csak remélni tudom, hogy a jelenlegi válságos helyzet nem veti ezt nagyon vissza!), így érdekesebbnél érdekesebb, csábítóbbnál csábítóbb képregények kerültek a szemem elé lépten-nyomon, és végül nem tudtam ellenállni, belekóstoltam egy-kettőbe, amiből egyhamar három-négy lett, aztán csak így tovább... Szóval, mostanra már egész szép kis gyűjteményem van, és cseppet sem bántam meg, hogy nyitottam e felé a médium felé!
Eleinte az általam ismert kapcsolódási pontok felől indultam el, pl. Star Wars univerzumos és Marvel szuperhősös képregényekkel kezdve, ismerős terepen maradva, majd innen továbbmerészkedve kóstoltam bele számomra teljesen új kalandokba, világokba és sztorikba - mint amilyen pl. Noelle Stevensontól a fantasztikus Nimona -, habár régi kedvenceket is felfedeztem újra, mint pl. Bill Watterson klasszikus Kázmér és Huba sorozatát. De mint azt korábban már említettem, nem vagyok túlzottan erős gyomrú vagy idegzetű, ami a keményebb, brutálisabb tartalmakat illeti, és vizuálisan még kevésbé bírom az ilyesmit, mint írásban. Így hát haboztam az olyan képregényekkel is próbálkozni, amik durva, véres vagy horrorisztikus stílusúnak tűntek. De bizonyos kötetek, különböző okokból kifolyólag, átütötték nálam ezt a falat, és még milyen jó, hogy így történt, mert csúcs olvasmányélményekkel lettem gazdagabb!
Tehát, íme, néhány példa, hogyan is kalandoztam ki lelkes, de nyuszika könyvturistaként a komfortzónámból a kicsit keményebb képregények terén.
A tökéletes ajándék: egy kellemes meglepetés!
Ezzel a képregénnyel szemezgettem ugyan valamennyire (mert ez az ál/viktoriánus-steampunkos, angol metanarratíva irtó izginek tűnt nekem), de nem jutottam el odáig, hogy komolyabban elgondolkozzam a megvásárlásán, mert Alan Moore-ról ugyan sokat hallottam már, mint a képregények egyik nagy alakjáról (V mint vérbosszú, Watchmen, A pokolból), de alapvetően annyi volt róla a benyomásom, hogy nem szokott "finomkodni" a munkásságában, így nem voltam biztos benne, tényleg nekem való-e. És mivel az embernek amúgy is annyi az olvasnivalója, ugye, inkább nem is nézegettem-lapozgattam bele a kötetbe, hogy ne is kelljen különösebben viaskodnom a kísértéssel... Aztán az élet - és egy csodálatos barátnő - eldöntötte helyettem a kérdést: megkaptam ezt a képregényt ajándékba! (Ezúton is nagyon szépen köszönöm!!!)
Ez az olvasmányélmény tehát minden értelemben kellemes és különleges meglepetést szerzett nekem. Igazán egyedi, remek szórakozás volt: Moore története-szövege és O'Neill rajzai teljesen megszemélyesítik a korabeli kalandregények stílusát, egyben görbe tükröt is mutatva a kornak, és igencsak a feje tetejére állítva az egész műfajt. A magyar kiadás ráadásul remekül részt vesz ebben a "játékban", minden részlet irtó gondosan, stílusosan és humorosan van megvalósítva. Az persze természetesen egyéni ízlés kérdése, hogy az ilyen fajta tisztelgés-utánzat-paródia-újraértelmezés kinek mennyire jön be, és én nyilván nem vagyok elfogulatlan ezzel a szupi ajándékkal szemben, de engem összességében megvett magának. Ahogy sejtettem, Moore és O'Neill valóban nem finomkodnak semmilyen téren, az biztos, de ez mindent egybevéve illett a stílusukhoz, és ennyi kihívást bőven megért ez az olvasmány, csak egy kicsit hozzá kellett szoknom-edződnöm, kár lett volna emiatt kihagyni. Lelkesen várom a folytatást, mivel a sorozat eredetileg több kötetet is megélt, így remélem, nálunk is mihamarabb megjelenik a következő rész!
Szóval, néha tényleg ilyen egyszerű lehet kikalandozni a komfortzónánkból: legyünk elég nyitottak ahhoz, hogy hagyjuk meglepni magunkat!
Bátran hallgassunk a kíváncsiságunkra!
A fenti leírás alapján ezt az irtó érdekes, nagyon újszerű, ellenállhatatlanul összetett képregényt mintha direkt nekem találták volna ki az alkotók, a kínai-amerikai szerző és a japán rajzoló, akik ráadásul mindketten nők - így a mű tényleg igazi keleti-nyugati fúzió, egészen egyedi nézőpontból mind a fantasy, mind a képregények világában. De bármennyire fölkeltette is a kíváncsiságomat, mégis hezitáltam egy kicsit, mielőtt megvettem, mert a háborús-szörnyes téma a médium vizuális jellege miatt sokkal jobban elbizonytalanított, mint amennyire egy fantasy regény esetében haboztam volna: vajon képeken illusztrálva is nekem való az ilyesmi, vagy könnyebb lenne csak "szimplán" olvasnom róla? Ám végül a kíváncsiságom mégiscsak felülírta az aggodalmaimat, és lecsaptam az első részre - amit csöppet sem bántam meg, mivel egyszerűen imádtam ezt a képregényt! Ez a különleges, hol komor, hol vicces, hol brutális, hol gyönyörű, hol cuki, hol megrendítő mese nemhogy beváltotta az elképzeléseimet, hanem messze-messze felül is múlta minden elvárásomat. Sosem láttam-olvastam még ehhez foghatót: Liu igazán eposzi történetet dolgozott ki, Takeda pedig egy igazi zseni, ahogy megvalósította a képi világot. Azóta megjelent a második és a harmadik rész is, a következő pedig, ha minden igaz, jövőre várható.
Mesteri minden: a világ, a karakterek, a rajzok, a stílus, a történet - az nem kifejezés, hogy ez a képregény az összes részletében pazar, fantasztikus, csodás, egyedi, páratlan, lebilincselő. A fordulatos sztori és a titokzatos világ szép fokozatosan bontakozik ki, sok mindenre választ kapunk az első kötet végére, de persze rengeteg kérdésünk marad, és még újabbak merülnek fel... És igen, Liu meg Takeda szintén nem finomkodnak, amikor a háborúról vagy a szörnyekről van szó, sem a mondanivalóban, sem az illusztrációkban. A történet és a stílus néhol egyenesen horrorisztikus fordulatokat vesz, ám ehhez is hozzá lehetett szokni, edződni. Vétek lett volna úgy beijednem emiatt, hogy lemaradjak egy ilyen páratlan olvasmányélményről, ami az egyik kedvencemmé lépett elő. Alig várom, hogy a folytatásokra is sort keríthessek, és nagyon, de nagyon örülök, hogy a kíváncsiságomra hallgatva sikerült kitágítanom egy kicsit a komfortzónám határait!
És csak annyit mondok, hogy ebben a történetben olyan macskák akadnak, amilyenekkel más sztorikban tuti nem találkozhatunk - pedig, mint a fentiekből (ld. Marvel Kapitány) és az alábbiakból kiderül, a képregény irodalom tényleg nem szűkölködik különleges cicákban...
Koncentráljunk a kapcsolódásokra, ne tántorítsanak el a kihívások!
Nagyon szeretem a kalandos-drámai-izgis űroperákat, beleértve a varázslattal megspékelt űrfantasyket (ld. Star Wars), és egy olyan történet, mint a Brian K. Vaughan által kitalált Saga, abszolút nekem valónak tűnne - csakhogy ez a képregény sem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy minden sci-fi + mágia fantasztikuma ellenére bizony egyáltalán nem riad vissza a reális, durva, nyers, korhatáros tartalmaktól, akár a háborúról, akár a gyerekszülésről, akár a szexről van szó. Hiszen már a legelső kötet borítóján is úgy látjuk a párt, hogy Alana éppen az újszülöttjét szoptatja. (És akkor még nem is beszéltünk Fiona Staples látszólag határtalan fantáziájáról, amivel újabb és újabb, rémisztőbbnél rémisztőbb űrlényeket ötöl ki és rajzol meg.) Emiatt is hezitáltam egy kicsit, mert egyrészt nagyon díjazom ugyan, ha valaki reálisan mutatja be a szexualitást és a testiséget, a szülést és a szülőséget, a háború árát és pusztítását, másrészt viszont a brutális erőszak és az ijesztő szörnyek nem hoznak túlzottan lázba... De ez a képregény annyira különleges és egyedi űroperának tűnt, hogy mégiscsak úgy gondoltam, egy próbát mindenképpen megér.
És nagyon örülök, hogy a kapcsolódási pontokra koncentráltam, nem pedig beijedtem a kihívást jelentő aspektusoktól, mert ez a képregény tényleg egészen egyedi olvasmányélménynek bizonyult. Teljesen odavagyok érte, a világért se hagytam volna ki! Vaughan történetén tisztán érződik a hagyományos, klasszikus fantasyk és űroperák iránti tisztelet, szeretet és rajongás, ugyanakkor nyilvánvalóan kritikusan szemléli a háborúk gyakran leegyszerűsített, fekete-fehér, jók-rosszak ábrázolását, és sokkal reálisabb, összetettebb, hitelesebb, árnyaltabb narratívát alkot. A szereplők bámulatosan sokfélék és sokszínűek (a szó minden létező értelmében), a szöveg pazar, hol sírva röhögősen vicces, hol megrendítően mélyenszántó. Staples képzeletgazdagsága pedig tényleg kimeríthetetlen, egyszerűen zseniális, akár a karakterek, akár a világ megrajzolásáról van szó. A legextrémebb lények is annyira "emberiek", komplexek, érthetőek, "igaziak", hogy szinte lelépnek a lapokról, de komolyan. A sztori szívszorító, fordulatos, vicces, izgalmas, tragikus, szívmelengető, elképesztő és megható egyszerre. Teljes szívünkből drukkolunk ennek a kis családnak és barátaiknak a lebilincselő, lélegzetelállító, letehetetlen kalandjaik során, miközben tudjuk, hogy ebben a világban semmi, de semmi sem garantált - csak az újabb és újabb függővég...
A jó hosszú sorozatból eddig négy kötet jelent meg nálunk, a folytatás jövőre várható, remélhetőleg a világ rendje addigra helyreáll annyira, hogy tovább követhessük a fantasztikus família történetét. Én csak ajánlani tudom ezt a minden értelemben varázslatos űrsagát bárkinek, aki szórakoztató, csupa humor, csupa szív, csupa kaland kikapcsolódásra vágyik, hozzá komoly, fontos és elgondolkodtató mondanivalóval.
És ami a macsektartalmat illeti: a Saga egyik legeslegzseniálisabb karaktere a "hazugságmacska", de ennél többet nem árulok el... Aki nem hiszi, járjon utána!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése