Avagy: horror kezdőknek (és haladóknak), nyúlbéla könyvturista módra
Fekete Tom balladája (Victor LaValle) és Horrorstör (Grady Hendrix): egy kritikusan újraértelmező kisregény és egy humoros IKEA-paródia. Hogy mi bennük a közös, legalábbis a horrorisztikus műfajukon kívül? Mindkettő egészen meglepő olvasmányélményként szolgált nekem, a megrögzött horrorkerülőnek - bizonyítva, mennyire megéri néha kikalandozni az olvasói komfortzónából.
Minél jobban elborul körülöttünk a világ, nekem annál fontosabbnak tűnik, hogy - ha más nem, hát, csak azért is - igyekezzünk megőrizni a nyitottságunkat. A be- és elzárkózás, az egymástól való távolságtartás nem kellene, hogy azt jelentse, nem figyelünk oda másokra, sőt. Törekedhetünk még inkább arra, hogy kicsit kitágítsuk a látókörünket, kilépjünk a komfortzónánkból, megpróbáljuk más szögből (is) nézni a dolgokat - például olvasóként, ha már könyvturista az ember. De hogyan is néz ki a gyakorlatban a nyitottabb, tudatosabb olvasóság? Tapasztalataim szerint nem is akkora nagy ördöngösség, és kimondottan jó buli!
Jelenthet szimplán annyit, hogy hagyjuk meglepni magunkat, hiszen az ajándékba kapott könyvek egészen új távlatokat nyithatnak meg az ember előtt. (Ezúton is mélységesen mély hálám és szupermaxi elismerésem mindazoknak, akik még a hozzám hasonlóan megrögzött könyvmolyokat is megpróbálják néha meglepni könyvvel, mert jól tudom, mennyire nem könnyű megtippelni, vajon mi van/nincs meg a hozzám hasonló mániákusok gyűjteményében! Ezért is olyan remek ajándék a könyvutalvány, ugye... De egy csupa szívvel választott kötet szerény véleményem szerint akkor is megdobogtatja egy könyvmoly szívét, ha magának nem vette volna meg, sőt, annál inkább!) Vagy azt, hogy megkeressük az érdekes kapcsolódási pontokat olyan dolgokban is, amik más szempontokból idegenek számunkra, és inkább az előbbiekre koncentrálunk, nem pedig hagyjuk, hogy elriasszanak az utóbbiak. Vagy hogy a kíváncsiságunkra hallgatunk, ha valami fölkelti az érdeklődésünket egy bizonyos vonatkozásból, és nem hagyjuk, hogy elbátortalanítson mindaz a többi aspektusa, ami kihívásnak tűnik. Íme, pár példa a gyakorlatból, egy komfortzónából ki-kikacsintgató könyvturistától.
"Akik New Yorkba költöznek, mind ugyanazt a hibát követik el. Képtelenek megérteni a helyet."
Tekintve, hogy én még soha semmit nem olvastam Lovecrafttól, és nem is tervezem, ráadásul nem igazán szeretem a horrort, és alapvetően azt hiszem, nem is nagyon értem a vonzerejét, mert nagyon nincs gyomrom a durvaságokhoz, és nem élvezem, ha egy történet a frászt hozza rám, azt hihetnénk, távolabb nem is állhatna tőlem ez az olvasmány.
Ugyanakkor maga a téma nagyon is megtetszett nekem, csupán a horror jellege miatt haboztam. Egy fekete svindler története a 20-as évek New Yorkjában, egy fekete, New York-i szerző tollából, akinek munkássága ráadásul elmossa a határvonalat a műfajok között, legyen szó "magas irodalomról" vagy "zsánerről" - ez igazán nekem való olvasmánynak tűnt! És persze a klasszikusok újraértelmezése már önmagában is nagyon érdekes tud lenni, pláne, ha újszerű, hiánypótló perspektívából történik, ráadásul külön metanarratív, visszautaló olvasatot is adhat az adott műhöz, amit én szintén nagyon kedvelek.
Mindig is nagyon fontosnak tartottam, hogy bármilyen műfajról beszélünk is, nézzünk reálisan szembe a meghatározó alkotók gyengeségeivel, hiányosságaival, vakfoltjaival, előítéleteivel stb. (igen, a kedvenceink esetében is!), mert úgy nem lehet előrehaladni, ha a múltat rózsaszín szemüvegen keresztül nézzük, és az esendő embereket irreális piedesztálokra állítjuk. Az ilyen szándékosan leegyszerűsített gondolkodásmódból csak egy szűk réteg profitál, márpedig a kultúra akkor tud igazán fejlődni, gazdagodni és folyamatosan megújulni, nem pedig csak önmagát ismételgetni, ha a lehető legszélesebb, legsokszínűbb csoport számára elérhető, akár alkotókról, akár felvevőkről beszélünk.
Így hát igencsak fölkeltette az érdeklődésemet ez a kisregény, a horrortól való idegenkedésem dacára is. Sőt, talán épp azért nem bírtam ellenállni neki, mert úgy voltam vele, hogy ha egy horrorregény még nekem is fölkelti az érdeklődésemet, az már tényleg jelent valamit! Sokat nyomott a latban a kötet hossza is, hiszen alig több, mint 100 oldal, így tökéletesen alkalmasnak tűnt arra, hogy megpróbálkozzak egy olyan műfajjal, amitől általában idegenkedni szoktam. Egy sok száz oldalas horrorregény valószínűleg eltántorított volna, szóval, itt is beigazolódott, hogy a kevesebb (néha) több.
És a könyv bizony nemhogy beváltotta a hozzá fűzött elképzeléseimet, hanem messze túl is szárnyalta azokat! Egy meghatározó alkotóval és alkotással való egyszerre rajongói és kritikusi szembenézést ilyen kreatívan megvalósítani, mint ahogyan azt LaValle tette, számomra egészen lenyűgöző, érdekfeszítő teljesítmény. Bármilyen jogos, érthető is lenne, LaValle afroamerikai íróként nem egyszerűen semmibe veszi vagy elítélően kritizálja a (már a maga idejében is) hírhedten rasszista Lovecraft munkásságát, hanem fogja az írását, és egy fekete karaktert a középpontba állítva valami egészen újat, frisset hoz ki belőle, ami még egy olyan olvasónak is sokat mond, mint én, aki az eredetit csak hírből ismeri, úgy is alig-alig.
A végeredmény egy izgalmas, lebilincselő és megrendítő történet, ami egyébként nem is olyan durva, hogy az sok lett volna nekem, csak a vége felé vált annyira keménnyé és gyomorforgatóvá, hogy kicsit nehezebb volt olvasnom, de nem olyan szinten, hogy eltántorított volna. LaValle zsenialitása szerintem abban rejlik, hogy a hétköznapi, emberi gonoszságot, brutalitást és erőszakot sokkal iszonytatóbbnak ábrázolja a maga realitásában és gyakoriságában, mint a horrorisztikus vérengzést vagy a sötét mágiát. A könyvnek (sajnos) rengeteg az áthallása a mai viszonyokra, tragikus, hogy korántsem változott annyi minden, mint amennyinek mostanra már rég változnia kellett volna. Többek között ettől is érződik az évekkel ezelőtt született mű naprakésznek, még ha fájdalmasan is.
"Nem az emberiség teremtett zűrzavart - az emberiség maga volt a zűrzavar."
Charles Thomas Tester, azaz Fekete Tom történetén keresztül LaValle bemutatja, miféle módokon próbálhat boldogulni az ember egy olyan világban, ami lépten-nyomon ellene dolgozik; milyen áldozatokat és kompromisszumokat, illetve kihasználható kiskapukat jelent ez; mennyit számít a közösség, a család, a "hazai pálya", ha valakinek nincs is semmi mása; hányféle álcát és szerepet kell magára öltenie valakinek, ha előre akar jutni egy olyan rendszerben, ahol az erőviszonyok a legkevésbé sem kiegyenlítettek. Milyen kockázatokat vállal az, akinek igazából nincs vesztenivalója? Vagy vesztenivaló mindig, de mindig van? Milyen kísértés túl kicsi, hogy megérje a rizikót? Milyen kísértés túl nagy ahhoz, hogy ellen lehessen állni neki? A Lovecraft által lefektetett alapokra LaValle ezen az alig 120 oldalon valami igazán ütőset, felejthetetlent épít.
Ez a sikeres át- és újraértelmezés már önmagában is fantasztikus teljesítmény, de egy ilyen évben, mint az idei, pláne egészen katartikus olvasmányélménynek bizonyult számomra ez a kisregény. Egyrészt, mert Black Lives Matter, a könyvekben és az irodalomban is, pont, új bekezdés.
Másrészt, mert bármilyen elképesztő és hihetetlen, a világ egyik legismertebb írónője, J. K. Rowling, sokak meghatározó gyermekkori olvasmányainak szerzője, újabban teljes mellszélességgel áll ki egy olyan bigott, szűk látókörű ideológia mellett, ami nem igazán hozható összhangba azzal, amit az írásai oly sokaknak képviseltek. (Mintha nem lenne már így is épp elég baj a világban, valaki pont most indít keresztes hadjáratot azért, hogy ő és csakis ő definiálhassa, mit jelent nőnek lenni?! Hát, ez nekem így, 2020-ban már végképp elfogadhatatlan.) Én még csak nem is tartoztam soha az óriási nagy Harry Potter-rajongók közé, talán ezért is könnyebb ambivalensen mérlegelnem a sorozatot, és a maguk nemében továbbra is látok értéket ezekben könyvekben (leginkább az olvasmányosságuk miatt, amivel gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt segítettek/segíthetnek rákapni az olvasásra) - de még így is megértem, hogy rengetegen vívódnak azzal, hogyan is viszonyuljanak ezután ezekhez a kötetekhez és a szerzőjükhöz. (Habár a Cormoran Strike-sorozatot kedveltem, pláne az első pár kötetet, ám így már nem tervezem tovább olvasni a részeket, már csak azért sem, mert ez a visszataszító, szemellenzős írói ideológia bizony egyre jobban kiütközik bennük, és abból én köszönöm, nem kérek.)
Harmadrészt pedig, mint a Labrisz Leszbikus Egyesület által idén kiadott, Meseország mindenkié c. sokszínű kötet körüli botrány bebizonyította, lám, még 2020-ban is vannak emberek kis hazánkban, akik úgy gondolják, elfogadható, ha nekiállnak elpusztítani olyan könyveket, amik nekik nem tetszenek, ráadásul nyíltan szeretnék ellehetetleníteni az összes hasonló művet, csak mert nem egyeznek az ő nézőpontjukkal. Márpedig ez nemcsak elfogadhatatlan cenzúra, hanem ijesztő párhuzamokat idéző precedens. Hiszen a történelem tisztán és világosan arra tanít minket, hogy: "Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak." (H. Heine)
Így hát szerintem több szempontból is példás egy olyan alkotó, aki pusztítás helyett kreativitással tiltakozik, aki szembenéz ambivalens érzéseivel, és rombolás helyett valami újat épít, aki nem negatív, támadó, ellehetetlenítő gyűlöletkampányt indít, hanem fogja a teljesen jogos ellenérzéseit, és alkot, teremt, létrehoz valamit velük, belőlük. Amikor belevágtam ebbe a kisregénybe, nem is gondoltam volna, hogy olyan olvasmányélménnyel leszek gazdagabb, amiért egyenesen hálás vagyok. Lám, ilyen felfedezések várják az embert a komfortzónán túl!
"Gyakornokok, az Orsk világában farkastörvények uralkodnak!"
A szó szoros értelmében haláli vicces regény szinte már parodizálja a horrort (és legyünk őszinték, az IKEA áruházakat is), de csakis mély szeretettel, igazi rajongóként. Ugyanakkor mégis csupa szív: az ijesztő történet néhol egészen megható és megrendítő fordulatokat vesz, az esendő, emberi, hiteles, hétköznapian humoros-bosszantó-szerethető karakterekért pedig nagyon szorítunk már kezdettől fogva (hiába tudjuk a műfaj szabályait ismerve, hogy ennek tuti nem lesz jó vége). Hendrix a humor meg az ijesztgetés mellett fontos dolgokat mond el az átlagemberek munkájáról, a monoton gürcölésről-robotolásról, a kilátástalanságról és az elhivatottságról, főnökök és beosztottak viszonyáról, kollégákról és kuncsaftokról, az ambícióról és a csalódásról, szeretetről és barátságról, félelemről és kitartástól.
"Nem sétálhatsz ki csak úgy egy katasztrófahelyzetből, azt remélve, hogy mások majd rendet raknak helyetted."
A humor számomra az egyik legcsábítóbb összetevő, ami rá tud venni arra, hogy tegyek egy próbát egy számomra új műfajjal, témával, szerzővel stb. Mindez az IKEA-katalógusos stílussal kombinálva szó szerint ellenállhatatlannak bizonyult a számomra. (Ki gondolta volna, hogy vannak rajtam kívül IKEA-katalógus nördök a világon? Lám, tényleg több minden van, ami összeköt bennünket, mint ami elválaszt, de most komolyan. #IKEAfanok4ever) Még ezzel együtt is voltak fenntartásaim a horror miatt, mint eléggé betoji nyuszikának, de itt is sokat nyomott a latban, hogy a kötet nem túl hosszú, és ez esetben sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha egy horrorregény kíváncsivá bír tenni engem, az valószínűleg tudhat valamit...
Így hát végül belevágtam, vállaltam a kihívást, és cseppet sem bántam meg! Igen, egyes részeket kicsit nehéz volt olvasnom, és csakis fényes nappal ültem neki a kötetnek (semmiképpen sem este, lefekvés előtt!), de mindent egybevéve nem volt vészes a horrorisztikus tartalom, így bőven megérte belevágnom ebbe a kalandba, nagyon élveztem, kár lett volna kihagyni. A kezdő és haladó horrorolvasóknak egyaránt bátran ajánlhatom, hogy lépjenek csak be az Orsk világába - ha mernek... (Persze szigorúan csak saját felelősségre!)
Mindenesetre bármennyire is élveztem ezeket a kis kikacsintgatásokat, azt továbbra sem tudom elképzelni, hogy belevágjak egy hosszú horrorregénybe, és nem mondanám, hogy a műfaj rajongója lettem. De remek élményekkel lettem gazdagabb, és továbbra is lelkesen nyitott vagyok arra, hogy kikalandozzak a komfortzónámból. Sőt, meg kell, hogy mondjam, egy ilyen év, mint az idei, még ahhoz is közelebb hozott egy kicsit, hogy megértsem a horror vonzerejét. Mikor alapból is ennyi a bizonytalanság, a félelem és a káosz, azt hiszem, jelenthet valamiféle katarzist, ha az ember egy történet keretén belül nézhet szembe a legrosszabbal, amit csak el lehet képzelni... (Hát, azt hiszem, ez kellően találó gondolat, így, péntek 13-ára!) Szóval, nálam ugyan kimaradt a sok olvasónál olyan tipikus Stephen King-korszak, és nem is hinném, hogy egyhamar be fogom pótolni, de ha még egy ilyen nyuszimuszi olvasó is közelebb tud jutni a horrorhoz, mint én, akkor tényleg nem lehetetlen, hogy nyissunk egymás felé - akár a könyvek világában, akár azon túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése