#HetiTéma: Miss Marple

A hét témája 3.

Az egyik kedvenc szereplőm az egyik kedvenc szerzőmtől, az aktuális olvasmányomból kiindulva. Mert egy jó kis Agatha Christie-regénnyel az év is jól kezdődik!

Folytatom a múlt héten elindított kis heti projektemet, és ezúttal a témám nem más, mint Agatha Christie híres nyomozó vénkisasszonya, a minden lében kanál Miss Marple. A krimi nagyasszonya nem véletlenül szerepelt már bizony többször is itt nálam a blogon, hiszen gyerekkorom óta imádom a műveit, és felnőtt fejjel is nagyon szórakoztató élmény (újra)olvasni a regényeit. Már csak ezért is igencsak nehéz volna kedvencet választanom az alakjai közül, de ha nagyon muszáj lenne, talán mégiscsak Miss Jane Marple-t mondanám, akit (vesztükre) sosem vesznek elég komolyan sem a rendőrök, sem a gaz elkövetők, hiszen ártalmatlan, maradi, falusi anyókának tűnik - ám valójában éles szemével és annál is élesebb eszével mindig rálát az igazságra, és nem nyugszik, amíg a rosszak el nem nyerik méltó büntetésüket. (Na, ennyit a hagyományos nemi szerepekről: lám, egy nő nemcsak feleség és/vagy anya lehet, hanem akár önjelölt, eltántoríthatatlan igazságosztó is!)

Az idős, magányosan, a nagyvárosi nyüzsgéstől elvonultan élő hölgyről könnyen azt hihetnénk, hogy teljesen idegen és megfoghatatlan neki a nagyvilág, a modern élet, a haladás, a komplexebb összefüggések kuszasága; ez azonban nem is állhatna távolabb az igazságtól. Miss Marple-ről ugyanis egyáltalán nem lehet elmondani, hogy unatkozott vagy begyöpösödött volna a vidéki idillben, mert bizony bőven akadt mivel foglalkoznia; nem csupán a kertészkedés, a szobalányok végtelen sorának betanítása meg a pletykálkodás foglalta le. Világ életében gondosan megfigyelte a lakókat és a történéseket St. Mary Mead kicsinyke falujában, így nagyon is jó képet alkotott az emberi természetről és kapcsolatokról, remekül kiszimatolja az összefüggéseket, nem téveszti meg a felszín, a látszat, a máz. Igen, sok szempontból ódivatú, maradi, régimódi (az alkotójával együtt, pláne mai szemmel), ám ezt pontosan tudja is magáról. Nem nézi le a "mai fiatalokat", még ha sok mindenben nem is egészen érti őket vagy ért egyet velük. Nem utasítja el mereven a modern újításokat, még ha meg is van róluk a véleménye. Úgyhogy bizony bőven van mit tanulnia tőle a fiatalságnak és az idősebbeknek egyaránt...

A Gyilkosság a paplakban a legelső önálló regénye (bár Christie már korábban is írt novellákat az idős hölgy karakteréről, ezek később a Tizenhárom rejtély c. gyűjteményben jelentek meg). Persze mint általában az Agatha Christie-regényeket, Miss Marple történeteit is olvashatjuk bármilyen sorrendben, de ha valaki alkalmas kezdőpontot keres, hogy megismerkedjen a rend őreit rendre szégyenbe hozó vénkisasszonnyal, akkor ez a kötet értelemszerűen tökéletesen alkalmas arra, hogy a kíváncsi olvasó legelőször ellátogasson St. Mary Meadbe.

Mostanában más szempontból is sokszor eszembe jutott Agatha Christie, aki még a második világháború alatt is rendületlenül írta krimijeit. (Ellentétben sok kortársával, pl. egy másik nagy kedvencemmel, Dorothy L. Sayersszel, aki a háború kitörése után már nem igazán folytatta a krimisorozatát, csupán egy-egy rövidebb írás erejéig tért vissza a hőseihez, Lord Peter Wimsey-hez és Harriet Vane-hez.) A jelenlegi megterhelő, bizonytalan, kiszámíthatatlan körülmények között természetesen egyáltalán nem nehéz megérteni, miért küszködtek a kreatív alkotók, hogy továbbra is írják a történeteiket, hogy értelmét és hasznát lássák a munkájuknak - viszont számomra annál lenyűgözőbb, inspirálóbb és reménytelibb, hogy lám, voltak ilyenek, mint a krimikirálynő, akik még a vészterhes időkben is folytatni tudták alkotói munkásságukat.

Az utolsóként megjelent Miss Marple-regényt, a Szunnyadó gyilkosság-ot Christie a londoni bombázások alatt írta (miközben egy kórház gyógyszertárában is dolgozott), majd elzárta egy bank páncéltermébe, hogy csak a halála után jelenjen meg - arra az esetre, hogy ha életét vesztené a háborúban, az írói hagyatéka része legyen még egy utolsó Miss Marple-történet. Christie még évtizedekig élt és alkotott, a kötetet pedig végül valóban a halála után adták ki, 1976-ban. Ezzel együtt bárhová beleillik a sorban, egyáltalán nem érződik "zárókötet"-nek, szerintem akár még első Miss Marple-történetként is nyugodtan olvashatja valaki - ahogy jólesik.

Most éppen a Rejtély az Antillákon c. Miss Marple-kötetet olvasom - mert ugyan mi is lehetne jobb évindítás egy rövidke, izgis, jópofa Agatha Christie-kriminél, ami ráadásul a Karib-tenger napsütéses partjára repít el az itteni télből? Ezt a sztorit még nem olvastam (legalábbis emlékeim szerint), de már így elsőre is nagyon élvezem, ahogy indul: tökéletes kikapcsolódás, és már az első oldalakon többször megmosolyogtatott-megnevettetett. Nagyon bírom Miss Marple (vagy talán részben maga Agatha Christie?) kommentárját, akár az unokaöccséről, a több regényben is felbukkanó Raymondról, akár a szüntelenül "a régi szép idők"-ről mesélő öregurakról, akár a modern irodalomról, akár a tengerparti nyaralásról, akár a St. Mary Mead iránti honvágyáról van szó. Az biztos, hogy ez a nyaralás nem fog unalmasan telni - sem Miss Marple-nek, sem a történet olvasóinak!

Egy szó, mint száz, ahogy az Agatha Christie-krimik általában, Miss Marple nyomozásai télen-nyáron, nehezebb és jobb időkben egyaránt szórakoztató, kikapcsoló, kellemes, pörgős olvasmányok, amikben mindig bőven akad az írónő jellegzetes, csípős humorából, éles szemű meglátásaiból, illetve sok-sok érdekes, árulkodó, sokatmondó részletből az adott korról és közegről.